Nosztalgia karantén idején

Természetesen Tasmánia sem maradhatott ki ebből a káoszból, ami a világon végigsöpörve karanténba küldte a polgárok java részét. Miután február elején Ausztrália lezárta a határait Kína állampolgárai előtt, a vendéglátás/turizmus szektor el kezdett haldokolni országszerte. Azt hiszem túlságosan is rájuk voltunk utalva. A nagy óceánjáró hajók sem jöttek többé, de a belföldi turizmus azonban még úgy ahogy életben tartotta az iparágat, egészen március elejéig, mikor is Tasmánia a növekvő Ausztrál esetek száma miatt lezárta határait a többi Ausztrál állam előtt is. Sziget lévén ez egyszerűbben volt kivitelezhető a többi állammal ellentétben. Csak Tasmánok utazhattak be azóta is (egészen múlt hétig, mikor megnyitották a határokat más ausztrál államok előtt), valamint az úgynevezett nélkülözhetetlen munkások. Utóbbiaknak ugyanakkor, szemben a Tasmán rezidensekkel, nem volt előírva 2 hét kötelező karantén, ami jogosan megkérdőjelezhető döntés.

Sajnos azonban így sem kerülhettük el a betegség beszivárgását. A Ruby Princess nevű óceánjáró utasait szélnek eresztették még korábban Sydneyben és sajnos voltak Tasmán illetékességűek, akik hazatérvén akaratlanul is elindítói voltak a járványnak. Szerencse a szerencsétlenségben, szinte mind észak-nyugat Tasmániához volt köthető. A járvány alatt 200 valahány esetünk volt hivatalosan, ebből talán 170 köthető hozzájuk, azok is jellemzően idősek otthonában, vagy kórházban. Az állam kormánya nagyon profin kezelte, kordában tartotta a vírust. A maradék huszonvalahány elszigetelt eset volt, javarészt hazatérő Tasmán lakosok. Hobartban talán ha 10 esetről tudunk. Az elmúlt pár hónapban ugyanakkor semmi.

Miután lezártuk az állam határait is, rá nem sokkal jöttek a karantént elrendelő határozatok a biztonság kedvéért és be kellett zárni a munkahelyek többségét, a szektor teljesen megsemmisült. Elvesztettem mindkét munkámat, teljesen Katára voltunk hagyatva, akinek szerencsére megmaradt a munkahelye, otthonról dolgozott. Berendeztük irodának az egyik szobát, hazahoztuk a pöpec iróasztalát és egy második monitort is beállítottunk. Nekem viszont hirtelen nagyon sok időm lett, aminek a legjobban talán Robin örült😊 Mikor éppen nem esett, nagyokat sétáltunk a kis szarossal😊 Sokat főztem, sütöttem, tortákat is...fel is ugrott 1-2 kg😊 A nagyobb hipermarketek és a barkácsáruházak tele voltak vásárlókkal. Természetesen a távolságtartás szabályati betartva. Gyakorlatilag minden ment úgy, mint korábban, csak a kisebb üzletek zártak be, az irodai munkások meg otthonról dolgoztak.

A kormány úgy próbált segíteni, hogy elengedte az energia számlákat, az áfa befizetése alól is felmentette az üzletek egy részét, aki még mindig foglalkoztatott alkalmazottat, annak átvállalta a bérköltségét heti 750 dollárig...stb, nagyon nem mentem bele mert minket ez sajnos nem érintett. Mi nem voltunk jogosultak semmiféle támogatásra az államtól, szemben az állampolgároktól vagy a PR-on lévőktől.  Kissé feszült voltam megint egy ideig.

Június elején kezdtek itt a szigeten újra kinyitni, azóta rendesen beindult az élet. Szerencsére a Tasmán belföldi turizmus is fellendült, így sokan visszakapták korábbi munkájukat, ahogyan én is. Azóta 6 napot dolgoztam a hétből és próbáltuk átvészelni a hideg telet, mert bizony cudar idő volt. Meg is kaptuk az energia számlát szeptemberben, amitől kis híján gutaütést kaptam😊 Gyakran ki is kellett olvasztani a kocsit a jég alól reggelente...ki gondolta volna ezt Ausztráliáról, ugye? 😊

Még januárban a gebasz előtt lefoglaltunk egy 8 napos Új-Zélandi túrát Queenstown-ba júliusra. Gondoltuk milyen baromi szép lesz majd télen, gleccseren sétálgatunk, síelhetek a gyönyörű hegyek között...de nem, valami idiótának mindenképpen félig átsütött denevérlevest kellett ennie. Legalább a foglalásunkat visszafizették. Erről a túráról tehát nem tudok sajnos írni semmit, mivel meg sem történt, de hogy ne maradjunk kiwi történetek nélkül, itt van tavalyról a túránk, amit még nem említettem.

Tavaly januárban járunk, mikor is Új-Zélandra látogattunk. Ez még a kényszeres hazautazásunk előtt történt, mikor el kellett hagynunk az országot, hogy be tudjuk adni a vízumkérelmünket. Azt, amit végül hosszú, gyötrelmes várakozás után megkaptunk két poszttal ezelőtt😊 Technikai problémák, azaz idióta, érthetetlen szabályok miatt nem voltunk jogosultak itt belföldön, úgymond onshore kérvényezni a vízumot. Offshore működött csak a dolog, gondoltuk hát összekötjük a kellemest a hasznossal. Ha már elhagyjuk az országot, legalább lássunk is valamit. Új-Zélandra esett a választásunk, hisz oly rég kacsingattunk már felé...egészen pontosan, mióta láttuk a Gyűrűk urát😊 Na meg él ott egy barátunk, Judy Hamiltonban, az északi szigeten. Mivel próbáltuk minimalizálni a költségeinket, és Judy is örömmel belement, hogy vendégül lát minket, így már vásároltuk is a jegyeket😊

Január elején utaztunk tehát Hobart-Melbourne-Auckland útvonalon. Melbourne-ben meg kellett állnunk aludni, de szerencsére Tomi barátunk segítségünkre sietett, így viszonylag korán el tudtunk másnap indulni a Kiwikhez. Aucklandben felvettük a bérelt autónkat és már robogtunk is első úticélunk felé, Waitomo-ba, a világító férgek barlangjába. Ha vesztek egy pillantást a térképre, nem láthattok túl sok angolszász településnevet. Imádom, hogy javarészt meghagyták az eredeti Maori nevüket a településeknek, hegyeknek, tavaknak. Ráadásul, mint Waitomo esetében is, meghagyták a tulajonjogot is az adott törzsnek. Ők menedzselik, üzemeltetik az idegenforgalmi látványosságokat, mint ahogyan azt látjuk a későbbiekben is. Gyakorlatilag egy bazi nagy család, ahol mindenki kiveszi a részét a munkából.

(Természetesen az angolok próbálták lenyomni a maorikat, ők azonban nem bizonyultak egyszerű ellenfélnek, keményen ellenálltak. De nézzetek utána inkább az ország történetének.)

A barlangtúra csónakkal kb olyan hosszú, mint a tapolcai barlangjárat, annyi különbséggel, hogy koromsötét van és világító férgek ezrei lógnak a mennyezetről. Miután végeztünk a férgekkel, volt még időnk felautózni az egyébként kiváló minőségű új-zélandi utakon Raglan városáig, egészen pontosan Ngarunui strandig, ahol is a vulkáni tevékenységek hatására az Ausztráliában megszokott gyönyörű hófehér homok helyett, korom fekete strand fogadott minket. Lenyűgöző a maga nemében, ott is marasztalt minket jó pár fotó és videó erejéig. Raglan nagyon pofás, idilli kis hétvégi falunak tűnt, de nem volt időnk tovább csodálni a helyi nevezetességeket, oda kellett érnünk Judy-hoz is időben.

Hamilton egy nagyobb város az északi sziget belsejében. Szerintem nem túl sok izgalmas dolog történik arrafelé, de így is elég sokan lakják. Csendesnek tűnt, és szerencsére viszonylag közel vannak a látnivalók, amikért mentünk. Judy lakása is egy már itt megszokott, csendes kis kertvárosban volt. Ebben pl szinte semmiben sem különbözik Ausztráliától. Ugyanazokat a házakat látjuk ott is, mint itt.

Természetesen úticéljaink közül nem maradhatott ki a Gyűrűk Ura forgatásának helyszíne sem. Igazából az első díszletfalut lerombolták a forgatás után, hogy aztán a Hobbitra újra felépítsék, aminek forgatásának befejeztével rájöttek, mekkora biznisz lenne odavinni a turistákat és úgy hagyták. Óránként indultak buszok a helyszínre, ahol végigvezettek minket, vicces sztorikat meséltek, amikre persze már nem emlékszem. De beszéljenek a fotók magukért😊 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem sokat vesződtek a belső terek kialakításával. Egy hobbit ház a kapuból, két ablakból áll, és talán egy pici előtérből, hogy tudjunk fotózni, ahogyan bent állunk...guggolunk.

Vicces volt, ahogyan a parkot elhagyva láttunk két hobo kinézetű srácot egy táblával a kezükben stoppolni Mount Doom felé😊 (Aminek leánykori neve egyébként Mount Ngauruhoe és egy aktív vulkán, ahogyan azt hűen vissza is adta a film a végén...csak a bazi nagy madarak nem jöttek értünk. Pár éve tört ki utoljára. El is hoztunk pár vulkanikus kőzetet emlékbe.) Mi másnap mentünk a vulkánra sétálni és felfelé kaptatva a fekete köveken láttuk lefelé jönni a két srácot😊 Ezek szerint találtak fuvart és megcsinálták az ott alvós, kempinges, 24 órás túrát. Lefelé jövet megint csak beléjük futottunk a parkolóban és most már mi vettük fel őket és dobtuk el őket egy nagyobb kereszteződéshez. Kiderült, hogy csehek voltak és az egyik látogatta meg a Christchurch-ben élő haverját, aztán össze-vissza túrázgattak az országban. Sok szerencsét kívántunk nekik és folytattuk utunkat Lake Taupo felé. Megmondom őszintén én azonnal beleszerettem a tóba és környékébe. Teljesen olyan, mint a Balcsi😊 Tele volt német turistával is, hasonlóak a strandok...már csak a lángosos hiányzott a sarokról...meg a hekkes.

Vannak ott arrefelé más nagyobb tavak is, mint pl Lake Rotorua, azaz Te Rotorua nui ā Kahumatamomoe. Ehhez a tóhoz közel található a Pokol kapuja, maoriul Tikitere néven ismert😊 https://www.hellsgate.co.nz/ itt a website, nézzétek meg. A nevet az író, George Bernard Shaw adta neki, mikor arra járt az 1930-as években.

Nem tudom szavakkal leírni, ha képes lennék rá, akkor most útikönyveket és novellákat írogatnék.

Csak egy probléma volt a sár és kénes fürdővel, hogy a ruhák és törülközők hetekig kénes (fing) szagúak voltak😊

Vissza Hamilton felé belefutottunk egy kisebb patakba, ami a tóban fejezte be rövid útját. A partján helyi maori gyerekek ugráltak kötélről a vízbe. Mondom ezt nekem is ki kell próbálnom. Megálltunk, kiszálltam, besétáltam a tóba és örömmel konstatáltam, hogy ez milyen kellemes hőmérsékletű😊 Aztán odaálltam a kötélhez és zsupsz...bele a patakba.  De az olyan rohadt hideg volt, hogy Schirilla György is sírva rohant volna ki belőle. Azt hittem megáll a szívem. Kérdeztem is az egyik kölköt, hogy mi a fene...a tó jó meleg, ez meg szinte fagyott. Ő meg félvállról odavetette nekem azzal a tipikus maori hanghordozással, ami külön viccessé tette a szituációt, hogy azért, mert ez egy patak az meg egy tó...csak azt nem tette utána, hogy ’te hülye fehér ember’😊

Ha netán Rotoruán járnátok, mindenképpen térjetek be a helyi Te Puia maori múzeum és gejzír parkba https://www.tepuia.com/. Egy helyi törzs üzemelteti, ami lényegében egy óriási nagy család. Kellemes élmény volt, amit többek között a maori idegenvezetőnek köszönhettünk, nagyon pörgött😊 Részt vettünk egy kis folklór műsorban is, ahol fiatalok tradícionális öltözékben, tánccal fogadtak minket, előadtak pár zenés-táncos műsort és a végén rávették a látogatókat, hogy jöjjenek fel a színpadra, ahol betanították a Haka táncot...arról inkább nem teszek fel videót. A tánc sosem volt az erősségem, inkább a pultot támasztottam mindig. Érdekes történet, hogy itt találkoztunk egy ausztrál családdal, akik magyarok voltak. Itt születtek már, de echte magyar névvel, ráadásul az apuka a helyi magyar néptáncosok egyik vezető alakja. Egy hónapos lakóautós családi túrát tettek éppen.

A fő attrakciónak szánt Pōhutu gejzír állandóan működésben van, a körülötte lévő medencékben összegyűlt vízben pedig a törzs tagjai áztatták magukat. Ez a fajta szórakozás természetesen csak nekik megengedett, nekünk egyszerű turistáknak mindössze a vágyakozó nézelődő szerepe jutott.

Csupán alig egy hetet töltöttünk Új-Zélandon, de mindkettőnknek olyan érzése volt, hogy azonnal ide költöznénk, ha lenne rá lehetőségünk. Eleve nincs semmiféle rovar, bogár, vízi élőlény, szárazföldi ragadozó, ami képes lenne kinyírni minket. Tele van kristálytiszta folyókkal, tavakkal, vulkanikus hegyekkel, gleccserekkel. Egyszerűen lenyűgöző az az ország is. 

Ottórohangál balra, Mivanmivan jobbra:)

Blue Spring Putaruru, ez a folyó szolgáltatja az ország palackozott
vizeinek 60%-át

Raglan fekete strandja

Hobbit falva

rotyog a Föld

drágaszágom

Tasmánia röviden

Itt élünk már tehát közel 3 éve ezen a piciny szigeten, amely mintegy 2/3 magyarországnyi területű. Ennek a 68.401 km²-nek ugyancsak kb 2/3-a természetvédelmi terület, bár az is inkább csak sűrű áthatolhatatlan erdő, nemzeti park. A szigetet mindössze csak 500.000 fő lakja, de természetesen magyarok is élnek itt és pár százan lehetnek egy pár évvel ezelőtti statisztika szerint. Véleményem szerint ők is inkább az idősebb korosztályhoz tartoznak, vagy másodgenerációs magyarok.

Csupán 2 nagyobb és pár kisebb város található itt. A lakosság többi része szétszóródva él kisebb településeken. Távolságok vannak, tömegközlekedés ellenben nuku...legalábbis annyit ér. Vonatközlekedés sincs a nagyobb városok között. A Hobart-Launceston közötti sínpárt is már csak teherfuvarozásra használják több, mint 20 éve. Meg is lepődtem, mikor először pirosat kaptam vidéken autózva a vonatkereszteződésben😊

Amennyire elmaradott infrastruktúrálisan, annyival tisztább a levegője. Hihetetlen mennyire friss, tiszta levegőt szívunk minden nap. Akkor tudatosult ez bennünk először, mikor 2018 januárjában Sydney-be utaztunk az unokabátyám esküvőjére. Abban a pillanatban, hogy kiléptünk a reptérről, arcon csapott minket a nagyvárosokra jellemző szag, ami korábban fel se tűnt nekünk ott élve.

Az pedig hab a tortán, hogy tíz perc autózás után kint vagyunk a természetben...ellentétben Sydney-vel, ahol csak a városból való kievickélés tartott másfél óráig egy átlagos napon. A keleti partot jártuk végig először, beleértve a Tasman félszigetet, ahol Port Arthur is található. Ismerős lehet a név, itt volt 1997-ben az első és utolsó nagy fegyveres mészárlás Ausztráliában. Egy bomlott elme vadászott le több tucatnyi ártatlan turistát és helybelit. Meglepő módon közvetlenül a támadás után a parlamenten átverték az új fegyvertartási törvényt és mindenkinek be kellett szolgáltatni a fegyverét. Azelőtt nyugodtan bemehettél és levehettél egy vadászpuskát a K-Mart polcairól. Azóta nem is történt hasonló eset az országban.

Port Arthur egyébként leginkább a fegyenctelepjéről híres, itt hozták létre az angolok a XIX. század elején az egyik börtönüket egy nagy kiterjedésű területen. Az akkori épületek még mindig állnak, most turistalátványosságként funkcionálnak. Az egész szigetet gyakorlatilag fegyencek és azok családjai telepítették be és ők is építették fel az épületeket, hidakat. A mérnökök, munkások is közülük kerültek ki. Miután pedig letelt a büntetésük, sokan inkább itt maradtak, mert kaptak egy kis földet a kormánytól és gondolom fűtötte őket a kalandvágy is.

Volt még pár fegyenctelep a szigeten távol mindentől, de az egyik legelszigeteltebbnek van egy rémisztő története. A nyugati parton Strahan mellett a Macquarie-öböl egy szigetén járunk az 1820-as években. Gyakorlatilag a világ végén a semmi közepén, de tényleg. Értelmetlennek tűnhetett a szökés lehetőségét is felvetni. Nem így gondolta azonban Alexander Pearce és pár társa, akiknek sikerült meglépni. A sűrű erdőkön keresztülverekedték magukat, de mire elkapták, már csak egyedül volt. Az éhség legyőzte az elmét és szép lassan megölték és megették egymást a hónapok során. ’Csak egy maradhat’ játékot játszották és Alexander nyert. Nem is tagadta mi történt, de nem akaródzott az angoloknak elhinni a meséjét...visszavitték tehát a telepre. Rá nem sokkal később megint megszökött egy másik társával. Úgy tűnik azonban, ő nem volt tisztában Alexander furcsa étkezési szokásaival, vagy elfelejtették neki megemlíteni, mi történt az első turnussal, mert gondolkodás nélkül vele tartott...szerencsétlenségére. Alexander őt is megette a hetekig tartó éhezés után. Mikor újból elkapták, már inkább fellógatták Hobartban. Biztos ami biztos. Szép lassan megeszi az értékes munkaerőt.

Trial Harbour az Indiai óceánnal

A nyugati partot egyébként a családommal néztük meg. 2017 karácsonyán Anyum, bátyám és neje, valamint az unokaöcsém és unokahúgom érkeztek hozzánk. Velünk töltöttek majdnem 3 hetet és rettentően élveztük😊 Kicsit káosz uralkodott, de olyan jó érzés volt, hogy megtelt a ház élettel.

Velük látogattunk el a Tasmánia észak-nyugati részében található Cradle Mountainhez, valamint a Trial-öbölhöz. Ez utóbbi valamiért úgy van reklámozva, hogy a világ vége. Mondjuk tényleg cefet messze van mindentől, beleértve a főutat is. Embert nem igazán látni, gyönyörű hosszú homokos tengerpart extrém viharos széllel és hullámokkal. Az már az Indiai-óceán része és nem Csendes...haha😊 Körbejártuk a környékünket, valamint sikerült strandolnunk is párszor.

Együtt mentünk fel Sydney-be is a már korábban említett esküvőre. Ott megtettük a szokásos köröket, amihez szerencsére tökéletes időnk volt. Kirándultunk a Blue Mountainsben, homokdeszkáztunk fent északon a homokdűnék tetején Stockton beach-en, városnéztünk, rengeteget strandoltunk, hullámdeszkáztunk satöbö. Nagyon élvezte mindenki...mondjuk az utolsó napon a 43 fok betett nekem rendesen.😊

 

Visszatérve az otthonunkra. Hobart a második legöregebb város az országban. Mikor ideértek a telepesek, illetve a rabok az őreikkel, nem sok őslakost találtak itt. Fura módon csak 8-10.000 főre tették az itt élő Aboriginalok számát, holott akkor már itt éltek több tízezer éve. Szerintem szimplán halálra fagytak, éhen haltak vagy halálra csípte valamelyik állat. De mindezen veszedelmek eltörpültek az angolok kegyetlenkedései mellett. Pár évtized alatt gyakorlatilag kiírtották az itt élő őslakosokat. Akik ma annak vallják magukat, mind inkább fehérek és csak nyomokban található bennük Aboriginal vér.

A város szerencsére nagyon sokat megőrzött a régi időkből, megmaradtak a régi épületek a belvárosban, a történelmi Battery Point negyedben és Sandy Bay-ben. Gyönyörű viktoriánus házak sorakoznak egymás mellett a régebbi városrészekben (találtam már az 1820-as évekből is házat). Ahogy elnézem a masszív falaikat, akkor még tudtak építkezni, biztosan szigetel is rendesen, nem úgy mint a mai papír házaik és valószínűleg a szobát fűtötték, nem az utcát, ahogyan mi tesszük ma.

Mount Wellington Battery Point-ból
fényképezve

Hobart utcaszerkezete hasonló Sydney-hez, girbe-gurba kacskaringós, köszönhető többek között annak, hogy dombokra épült. A város látképét a Mount Wellington, vagy bennszülött nevén Kunanyi uralja, ami közvetlenül a város fölé magasodik 1200 méteres magasságig. A közelsége miatt elég gyorsan fent is van az ember autóval, kb 20 perc a városból a tetején lévő kilátó. Sőt, szerveznek futóversenyeket is, de annyira azért még nem hülyültem meg, hogy önszántamból felfussak oda.😊 Vannak viszont kiránduló ösvények körbe a hegyen, egészen fel a csúcsra is. Na azt már érdemes kipróbálni, mert tényleg lenyűgöző az elénk táruló panoráma. Végig a Derwent folyó völgye, az azt körbeölelő nagyobb dombok, a South Arm, a reptér mögötti Seven Mile Beach, Tasman peninsula és Bruny Island is. Ezekről majd később.

Télen kifejezetten szeretek felmenni a hegyre, mert bizonyos magasság felett már esik a hó...mi az hogy esik. Legelső telünkön olyan hóvihar kapott el minket a csúcson, hogy ilyenben nem is volt részünk már időtlen idők óta. Hógolyóztunk, fetrengtünk a vastag hóban, mint a gyerekek.😊 Mikor leér az ember a városba, akkor pedig már veheti is le a télikabátját, mert annyival melegebb az idő. Nem meglepő ez nyáron sem. Haverunk két éve januárban volt itt és egy szál bermuda póló kombóban ment fel egy busszal. Reszketve jött vissza azzal, hogy ’baszki Csabi, havazott...’😊

Az időjárás egyébként hagy némi kívánnivalót maga után. Sokkal hűvösebb az éghajlat, mint korábban Sydney-ben, amit én nem is bánok annyira...Kata annál inkább. Bár ami most megy itt, az már nekem is sok. Mióta szeptemberben visszajöttünk, alig volt pár szép napunk. Folyamatosan esett, fújt a szél, mikor pedig már illett volna melegednie az időjárásnak, nos akkor is maradt a hideg...egész eddig kb 4-5 meleg napunk volt ezen a nyáron. De nézzük a jó oldalát, az állandó szél miatt mindig olyan friss levegőt szívunk, amiről a kontinensen élők álmodni sem mernek, a szmog is gyakorlatilag ismeretlen fogalom errefelé.

Az állatvilág nagyjából hasonló, mint amit láthatunk a kontinensnen, annyi különbséggel, hogy itt nincsennek koala macik, viszont vannak ördögeink:) Mondjuk a macik hiányát nem értem. Most, hogy rettenetes tűz pusztította el élőhelyeiket a kontinensen, és a keleti part egyedeinek 1/3-a elpusztult, miért nem hoznak át ide pár tucattal? Hallgattam egy szakértő interjúját a témában és semmi akadálya nem lenne a koalák gondtalan eukaliptusz rágcsálásának itt a szigeten. De mit értek én ehhez...

Szóval ördögök. Egykor az ország egész területén megtalálhatóak voltak, de az őslakosok levadászták őket. Itt ellenben megmaradtak... egészen az elmúlt évszázad végéig viszonylag háborítatlanul éltek, és lettek Tasmánia emblematikus állatai, miután az emberek az egyetlen vetélytársukat, az erszényes farkast ’sikeresen kipusztította’. A 90-es években azonban felütötte a fejét köztük egy csúnya rákos megbetegedés, ami az arcot támadja meg és ellehetetleníti a táplálkozásukat, éhhalálra kárhoztatva a szerencsétlen egyedeket. Írtózatos számban hullottak szegények, vele párhuzamosan megkezdődött az egészségesnek ítélt példányok biztonságos, betegség mentes helyre telepítése. Ilyen például Maria Island, és az egész Tasman peninsula, ahol Port Arthur is található. Szerencsére láttunk már élőben is itt egy párat Hobart környékén. Valamint Kata születésnapján decemberben elmentünk egy ördög menhelyre, ahol egészen közelről megcsodálhattuk az állatvilág legerősebb állkapcsát munka közben (méretéhez képest az ő harapása a legerősebb az emlősök között).

 
Kenguruk vannak, mindenhol, rengetegen😊 Inkább wallaby-k, de vannak nagyobb szürkék is. Mivel közel lakunk a természethez, néha beugrál a kerületünkbe is egy-kettő.😊 Sajnos vannak mérges pókok, több fajta is. Funnelweb, redback, white tail, meg amit kívánhatsz. Kígyók dettó. Sőt, skorpiók is megbújhatnak az erdőben az avarban csakúgy, mint bazi nagy hangyák (Inchman, Jack Jumper). Nem kell befosni azonban, mindennapi életünk során alig találkozunk párral. Én is csak red back-et láttam eddig, mikor csináltam valami kerti munkát. A csípésük sem feltétlenül fatális, időben orvoshoz kerülsz és minden rendben lesz...csak baromira fáj.

A vízben is megtalálhatóak a megszokott ragadozók, de azért jóval kisebb számban a hűvösebb éghajlat miatt. Annál több fóka és pingvin látogatja a partokat. Egy éve egy fóka úszott fel a folyón addig, ahol mi lakunk. Épp Robinnal sétáltunk, mikor megpillantottuk a part mellett kibukkanó lubickoló fóka fejét...Robin azonnal ment volna játszani vele😊

Ja igen, a folyó. A Derwent folyó csordogál lefelelé a hegyekből New Norfolkig, majd utána kiszélesesedik Hobart északi határának magasságában és onnan folyik bele egyenesen a tengerbe. Utóbbi közelsége miatt a folyón is észlelhető az ár-apály ingadozás. Elég sekély, mocsaras a part mellett, ezt apálykor láthatjuk. Sajnos fürdőzésre nem alkalmas, az ember sikeresen elcseszte a víz minőségét. Nem gáz, csak nem ajánlott. Valami alga miatt amúgyis barnás színe van, nem túl vonzó. Na meg ott is élnek nagyobb állatok, elvégre közel van a tenger...volt, hogy gyilkos bálnák úsztak fel elég hosszan a folyón. Őket sajnos azonban még nem láttam.

A patakokat és folyókat ne úgy képzeljétek el, mint például az Alpokban. A már említett alga miatt nincs az a gyönyörű kristálytiszta színe. "Azért nem teljesen átlátszóak, mert az élő és elhalt növényzet barnára festi a vizet, ami átfolyik rajta. Itthon ilyenek például a tőzegbányatavak" (bàtyàm javìtott). Nem csúnya, de más. Halak vannak bennük, főleg pisztrángok, amiket az angolok honosítottak meg a szigeten...végre valami értelmeset is csináltak😊 Az erdők is javarészt eukaliptuszfákból állnak, de hogy ne legyen annyira unalmas, van belőle jó pár fajta😊

Visszatérve a helyre, ahol élünk. A folyó mellett lakunk Hobart északi részén, Austins Ferry nevű városrészben. Árulkodó név ugye😊 James Austin is egy elítélt volt, aki az unokatestvérével a szabadulásuk után az 1820-as években kompjáratra kaptak engedélyt a kormányzótól. Ebből aztán szépen megszedték magukat, és tessék, a családról lett elnevezve a városrész is😊 Még a régi Austin ház is áll a folyóparton, sőt a leszármazottaik is itt élnek. Mondjuk ez nem nagy szám, a lakosság igen homogén, angolszász leginkább és gyakorlatilag a legtöbbnek az őse hajón érkezett rabként.

A kerület viszonylag új. 10-15 éve kezdték beépíteni a környező dombokat. Azt megelőzően legelő volt itt mindenhol. Hihetetlen milyen tempóban fejlődik, növekszik a város. Sajnos ennek azonban meg lesz a böjtje, illetve már jelentkeznek is a tünetek. Az infrastruktúrát valahogy elfelejtették fejleszteni. Lassan nem lesz elegendő a meglévő úthálózat, a parkolás komoly problémát jelent a városban, a tömegközlekedés pedig szörnyű és drága. Sajnálom, de még így is jobban megéri autóval járnom. Van egy sínpár be a városba, de kihasználatlanul hagyják már 20 éve. A folyó adottságait sem használják ki úgy, mint például Sydney-ben, ahol kompok tucatjait állították forgalomba. Itt meg egyet sem. Pedig az Incat hajóépítő cég a városban székel és felajánlotta, hogy leszállítja ingyen a hajókat, ha kiépítik az állomásokat. Az Incat által készített katamaránok járják egyébként többek között Európa nagy városainak a vizeit is.

A kormány és a városvezetés a felajánlás után gondolhatjátok milyen gyorsan neki kezdett az előmunkálatoknak😊De azért egy 11 millió dolláros tökéletesen felesleges gyalogos felüljárót sikerült elkészíteniük. Vannak gondok itt is a prioritásokkal😊

a házunk a házőrzővel:)

Mindent összevetve azonban azt kell mondanom, ideálisabb lakóhely, mint Sydney. Igen, hiányzik a régi életünk néha, de belegondolva ez itt sokkal élhetőbb, és biztonságosabb. Ennyire tiszta, csendes városban el tudjuk képzelni egy gyerek felnevelését is, valamint az ingatlanárak is megfizethetőek...még. Olyan komoly erdőtüzek és árvizek sincsennek, mint a kontinensen és remélem nem is lesznek. Az egyedüli negatívum a munkahelyek hiánya. De erről majd egy következő posztban.

be a városba

Hobart - Richmond

Richmond - Hobart CBD

Ausztrália legöregebb hídja, 1823-ban épült a szomszédos
Richmond városkában

Salamanca tér, háttérben a Mt. Wellington

a világ legnagyobb kétárbócós ketch hajója:
Aquijo a kikötőben az antarktiszi kutatóhajó mellett