Az elmúlt 4 év

2016. év elején írtam az utolsó bejegyzésemet, azóta igen sok minden történt. Kezdjük 2016-tal. Olvasva a történteket az lesz az érzésetek, hogy gyorsan le akarom csak pörgetni röviden a lényeget...így is van, nem akarok rá emlékezni sem, miken mentünk keresztül azóta😊

Az év eleje az esküvőre való készülődés jegyében telt, ami elég sok energiánkat emésztett fel, nem  beszélve a megtakarításunkról. De mindegy, szépen lezajlott minden, öröm bódottá miegymás😊. Köszönjük a gratulációkat, de a blog címe „Aussie adventures”, nem pedig Bazi Nagy Magyar Lagzi, úgyhogy rá is térhetünk a továbbiakra.

Mikor visszaérkeztünk Sydney-be augusztus elején, el kezdtünk utánanézni, hogyan és milyen módon tudunk a temporary residency vízumról permanent, azaz állandó lakosi vízumra váltani (a továbbiakban PR). Na a szar ekkor találta el a ventillátort és szállt mindenfelé. Kiderült, hogy hiába van meg Katának a szükséges pontszáma, hogy jelentkezhessen a PR-ra, gyakorlatilag esélyünk sem lenne megkapni. Új-Dél-Wales állam (New South Wales, a továbbiakban NSW) annyira telített, hogy csak a legmagasabb pontszámmal rendelkező jelentkezők kapják meg a meghívót a PR-ra. Nekünk csak az lett volna a járható út, ha Kata megcsinálja az IELTS nemzetközi angol nyelvvizsga 8-as fokozatát (a 9-es a max). Ez sajnos lehetetlennek tűnt. Szerintem átcseszés, lehúzás az egész, de ez csak az én véleményem. Négy modulból épül fel a vizsga: hallgatás, olvasás, beszéd és írás. Mindegyikből egységesen kell elérni a 8-ast. Katának volt, hogy az egyikből 8.5 és 8-as is összejött, de egyet mindig lehúztak...ami a dühítő, hogy mindig valamelyik másikat. Ezeknek a próbálkozásoknak fájó anyagi vonzata is volt. Ugyanis minden egyes vizsga kb 340 dollár (szorozd be 200-zal). Az IELTS-cel való pontszerzésünkről tehát egy idő után letettünk, de akkor mit lehet tenni? Az világos volt, hogy Sydney-ből, illetve NSW-ből el kell költöznünk 5 év után...de hová. Közben Kata elhelyezkedett a szakmájában és könyvelőként kezdett el dolgozni egy japán import cégnél. Ez sem segített azonban a helyzetünkön. Valamit ki kellett találnunk, különben pakolhattunk és repülhettünk volna végleg haza. Kétségbeesésünk közepette kaptunk egy tippet Tasmániáról. Kata utánanézett és igen, volt egy kis kapu, amivel sikerülhet itt maradnunk. Amennyiben felszámoljuk életünket és áthelyezzük székhelyünket Tasmániába.

A kutakodás közepette megérkezett Apukám és unokahúgom is látogatóba 2016 karácsonyára. Jó érzés volt, hogy velünk voltak, mert az agyunk ezerrel pörgött az igen kétséges itteni jövőnkön...addig is tudtunk másra koncentrálni.

Próbáltuk őket elvinni ide-oda a szokásos helyekre. Szerencsére nagyon szép időnk volt...ami az én értelmezésemben embertelen meleg. De ők nagyon élvezték. Jervis bay-ben bikacápákba is belefutottunk. Az mondjuk vicces volt. Épp áztattam magam a vízben, mikor látom, hogy a távolban mindenki kirohant a parta miközben egy nő szalad az irányunkba és kiabálja, hogy kifelé. Kimászva a vízből odamenvén a többiek felé láttuk is őket, két bikacápa úszkált fel-alá a parttól pár méterre. A bikacápa pedig nem játék.

Apum a városban meglepetésre egyedül is elbuszozgatott nulla angol nyelvtudással és nem tévedt el soha. Mikor nem az utcákat járták, a konyhába fészkelte be magát...mit mondjak, az a két és fél hét nem a diétáról szólt😊

Vissza a vízum mizériára. Ausztráliában van egy egységes szövetségi szabályozás, de az államoknak gyakorlatilag szabad kezet adtak, hogy milyen feltételeket kell teljesíteniük a delikvenseknek, hogy jogosulttál váljanak egy ’state sponsorshipre’, ami az előszobája a PR-nak, vagy a temporary residency-nek (ideiglenes letelepedés, továbbiakban TR). Tasmánia és Northern Territory 2017 év elején még nem gördített nagy akadályt az államukban való letelepedés elé. Kicsi államok, kevés településsel és szakképzett lakossal. Az Északi Területeket élből kizártuk. Eleve csak fele annyian lakják, mint Tasmániát és annyira meleg van, hogy nincs is rá megfelelő szó a magyar nyelvben. Már az első pár hónapban bedobtam volna a törülközőt az időjárás miatt, Kata meg a kánikula miatti nyafogásom miatt😊

Maradt tehát Tasmánia. A Tasmán kormány 2 évvel ezelőtti állapot szerint adott volna meghívót a PR-hoz, hogy ha Katának van szakmája, amely képesítést itt szerezte az országban és rajta van a hiányszakmalistán (könyvelő, tehát pipa), megfelelő életkorban van (pipa) és fel tud mutatni állandó munkahelyet (35 óra/hét) itt, Tasmániában. Utóbbival kezdődtek a gondok.

Januárban felmondott a japánoknál és előre ment a szigetre lakást és munkát nézni. Mindkettő elég körülményes, főleg ha belegondolunk, hogy teljesen egyedül volt egy számára ismeretlen államban/városban. Eleinte egy szállóban lakott többedmagával, de pár hét alatt sikerült összefutnia egy magyar lánnyal, aki a tasmán férjével él itt már jó pár éve (Timi és Ben). Nagyon kedvesek, szimpatikusak és segítőkészek, óriási szerencsénk volt, hogy megismerhettük őket. Magukhoz vették Katát és onnantól együtt kerestek házat. Találtak is egyet viszonylag elég gyorsan a közelükben. Timi ráadásul a munkahelyére is be tudta tolni, de a vízumunk szempontjából sajnos nem volt releváns, mert egy hónapos meghatározott idejű szerződéssel alkalmazták, anyagilag azonban nagyon jól jött.

Most, hogy lett házunk itt lent és Katának munkája határozott időtartamra, rajtam volt a sor. Időközben már el kezdtem túladni a sydney-i lakásunkban található bútorok egy részén és felmondtam a munkahelyemen is március 20-i hatállyal, amit nehéz szívvel tettem, mert tényleg nagyon szerettem.

Beszereztem a szükséges dobozokat, ragasztókat, miegymást, ami elengedhetetlen a költözéshez. Találtam egy konténeres költöztető céget is, aki háztól házig szállítja a cuccainkat. 2011 decemberében fejenként egy bőrönddel érkeztünk és most 5,5 évvel később cefet sok dobozt sikerült telepakolni minden szarral, valamint jött velünk ide délre az ágyunk, a TV és a TV asztal is. A kisebb cuccainkat bepakoltuk a Camry-be...úgy néztünk ki az indulás napján, mint a málhás cigányok telepakolt zsigulival...csak a szamár hiányzott a hátsó ülésről. A csomagtartó csurig volt, a hátsó üléseken pedig majdnem a plafonig értek a dolgaink. Én vezettem, Kata meg Robinnal osztozott az anyósülésen és a lábtéren.

Könnyes búcsúk után egy hétfői napon elindultunk Sydney-ből Melbourne felé. Az utat egy nap alatt meg lehetne tenni, de mi beiktattunk egy megállót NSW és Victoria állam határán Albury-ben. Másnap pedig robogtunk tovább, hogy elérjük az esti 7-es Spirit of Tasmania kompjáratot Melbourne-ből. Nem kellett nagyon rohannunk, a városon is gyorsan átsiklottunk, a kikötőben még volt időnk kiszállni, Robinnal sétáltunk egy nagyot, valamint kapott enni is. Ő ugyanis nem utazhat fent a fedélzeten velünk, hanem be kellett raknunk egy ketrecbe azon a szinten, ahol az autót is parkoltuk. Komoly ellenőrzésen megy keresztül az ember a hajóra való felhajtás előtt, pl semmiféle gyümölcsöt nem lehet bevinni Tasmániába (nincsen muslica a szigeten, és nem is tervezik betelepíteni őket) és Robinnak is rendelkeznie kell nemcsak veszettség, hanem szívférgesség elleni oltással is. Tasmániában ugyanis nincs jelen ez a betegség sem. Na, tehát egy túlméretezett rámpán felhajtottunk a hajó óriási gyomrába, beraktuk a kis Robint a ketrecébe a takarójával együtt és felmentünk a fedélzetre. Nem foglaltunk szobát, erre nem akartunk már költeni. Az ülés különben is nagyon kényelmes volt, amin hátradőlve lehetett aludni. Este mászkáltunk az emeletek között, ettünk-ittunk, néztük a Bass szoros viharos hullámait az éj sötétjében, majd nyugovóra tértünk. Hajnali hatkor ért Devonport kikötőjébe, ami Tasmánia 3. legnagyobb városa (kb 30.000 fővel😊).

Melbourne

Mikor mentünk le felszedni Robint, nagyon tündéri volt. Picit aggódtunk, hogy fogja bírni (összepisili, vagy összefossa e magát), de felesleges volt. Ott ült a ketrecében nyugodtan 11 órán keresztül és várt ránk😊. Robinnal együtt beültünk a kocsiba, le a rámpán és kerestünk gyorsan egy zöld parkot, ahol  végre Robin is könnyíthetett magán.

Devonportból Hobartig még kb 280km-t kellett vezetnünk, amit a sebességkorlátozások és építkezések miatt 3 óra alatt sikerült abszolválni, de végre megérkeztünk új otthonunkba. Örömmel konstatáltam, hogy Kata nagyon pöpec házat választott Hobart, Austins Ferry nevű városrészében. Olyan, mint egy falu, de nem a kádárkockás😊 Minden ház új építésű, 20 km- re van a várostól, de az autópályán ott vagyok a központban 20 perc alatt. Nagyon csendes környék, biztonságos, nekünk tökéletes. A ház 3 szobás, ennél kisebbet szerintem nem is építenek. Kis hátsó kerttel, terasszal és elől egy zöld gyeppel. Mindezt heti 390 dollárért per hét. Csak az áramért kell plusszban fizetnünk, ami a fűtés miatt télen igen csak fájó tud lenni. A szomszédok aranyosak, vagy nyugdíjasok vagy fiatalabb házaspárok gyerekekkel.A szembeszomszédommal különösen jó a viszonyunk. Daniel bácsi és Marie néni egy francia-mauritiusi házaspár. Nagyon sokat segítettek az elmúlt majd 3 évben és én is próbálom viszonozni.

Megérkeztünk hát Hobartba, életünk új szakasza elkezdődött, de nem sok gyönyör volt benne, bár ezt akkor még nem sejtettük.

Nekem viszonylag gyorsan sikerült állást találnom. 22-én érkeztünk és április elején már dolgoztam is. Még korábban elküldtem a resumémat egy újonnan nyíló vendéglátóipari egységnek, akik láttak bennem fantáziát és fel is vettek. Egy csokoládézó láncról beszélünk, amelynek van kb 50 üzlete országszerte. A fő profilja édesség, forró csoki, plusz minden amit 10-ből 10 fogorvos nem ajánlana.

Kata azonban továbbra is sikertelenül próbálkozott szakmájában állást találni, ami valljuk be, egy 200.000-es városban, ahol arányaiban jóval kevesebb külföldi él, mint más nagyobb városokban, nehéz küldetésnek bizonyult. Arra hamar rájöttünk, hogy itt akkor érvényesülhetsz, ha ismersz valakit...lehetsz te bármilyen fasza gyerek, ilyen diplomával meg olyan tapasztalattal, ha nem vagy valakinek a valakije, akkor veszett ügyed van. Kata is úgy kapta meg jelenlegi állását egy állami megrendelésekből élő cégnél, hogy Anyum párjának az öccse mélyen benne van/volt a zöld mozgalomban és volt egy ausztrál zöld párti szenátor ismerőse Tasmániából, akivel még 2017 májusában leültünk beszélni. Utána nem történt semmi egy évig, de 2018 július elején kaptunk egy hívást egy cégtől, hogy a szenátor asszony ajánlotta Katát, van e kedve interjúra menni. Bement, megszerették és azóta is nagy becsben tartják😊

Nem akarok belemenni a következő időszak hercehurcáiba, legyen annyi elég, hogy Kata itt is szerzett egy egyetemi diplomát potom 27.000 dollárért, az idegösszeomlás környékezett mindkettőnket majdnem két évig, minden áldott nap. Képtelen voltunk tervezni a jövőnket, mert fogalmunk sem volt arról, hol leszünk akár a következő hónapban. Mindazért, amiért küzdöttünk, dolgoztunk, tanultunk 2011 decemberétől, veszni látszott...legalábbis így láttuk, mikor 2019 áprilisában lejárt az addig érvényes áthidaló vízumunk és még nem bírálták el a januárban beadott TR vízumkérelmünket. (Azért csak TR, mert a szemetek 2018 július 1-jén megemelték 5 ponttal a PR határait, így arról lecsúsztunk, de sebaj, a TR is tökéletes) Össze kellett tehát pakolnunk mindent a házban, bedobozoltuk életünket, Robinnak sikerült egy aranyos családot találni, akik vállalták, hogy vigyáznak rá, amíg kiderül mi lesz velünk.

Két opció állt előttünk:

• ·      megkapjuk a vízumunk és gond nélkül visszajöhetünk, folytathatjuk tovább itteni életünk most már stresszmentesebben
• ·      nem kapjuk meg, és túl kellett volna adnunk a dobozban lévő cuccainkon, vagy áthozatni őket Európába; eladni az autóinkat, és Robinnak megszervezni a transzfert Hobartból Budapestig

Mint kitalálhattátok már, az első verzió valósult meg, augusztus végén megkaptuk a vízumunkat. Az addig otthon töltött 4.5 hónap azonban nem úgy telt, ahogyan azt az ember elképzelné.

Minden napunk úgy kezdődött, hogy ránéztünk egy nem hivatalos weboldalra, ahol a vízumkérelmek elbírálásának idejét lehet követni az igénylők által feltöltött adatok alapján. Azt néztük, hogy a mi január 9-én beadott kérelmünkre kb mikor kerülhet sor...nem nagyon siettek. Ennek megfelelően kellően stresszesek is voltunk, amin az én esetemben a család és barátok közelsége napközben enyhített, de este magunkra maradtunk a gondjainkkal és csak azon zakatolt az agyunk, hogy mi lesz, ha nem...merre tovább és hogyan. Ennyit jelentett az a több, mint 7 év munka? Persze mondták, ne így fogjam fel, hiszen mennyi tapasztalatot szereztem és milyen lenyűgöző szépségű helyeken éltem, jártam, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy az életemből elment ennyi év, lehet a semmiért.

Mindenesetre próbáltam kihasználni, hogy otthon vagyok és sokat voltam végre a családdal és a Balcsin. Szegény Katának azonban már kevésbé volt ennyire élvezhető az otthoni lét. Neki a főnőke belement, hogy otthonról home office-ban nyomja a munkáját és alkalmanként skype-on jelentkezzen be. Ez egyfelől óriási szerencse és segítség volt, hiszen az itt lévő házunkat fent kellett tartanunk (nem hittük el, hogy ilyen sokáig fog tartani az elbírálás folyamata), biztosítást fizetni, Robinnak vásároltuk az élelmet online, szerveztük az éves szurit neki, telefonszámlánkat szintén rendezni kellett. Egyszólván, voltak állandó kiadásaink, amiket Kata fizetéséből tudtunk kiegyenlíteni. Annak hiánya igen nagy probléma elé állított volna minket. Ráadásul Kata esténként dolgozott az időeltolódás miatt, nappal viszont nem sokat aludt...ehhez hozzájárult az állandó idegeskedés, stresszelés. Próbáltunk kikapcsolódni, és elmentünk pl Egerbe, Miskolcra, Hortobágyra, Hévizre, valamint eltöltöttünk pár napot Hallstadtban is, de a laptop, pecsét és a nyomtató-szkennelő állandó kísérője volt az utazásainknak. Hallstadtban például a nappali kirándulás után éjjel kettőig dolgozott. Nem az a klasszikus nyaralás volt, amire az ember vágyik.

Augusztus 29-én reggel mentem Katáért, hogy akkor induljunk Olaszországba pár napra. Ott ültem a kanapén náluk, miközben pakolászott és ránézett a telefonjára. Kikerekedett a szeme, nézett rám elképedve én meg nem értettem. Aztán bökte ki végre, hogy megvan. Abban a pillanatban pedig vegyes érzelmek támadtak fel bennem. Ahelyett, hogy ugráltam volna örömömben, csak ültem ott és mosolyogtam. Hogy megértsétek viselkedésem, a vége felé már olyannyira tele volt mindenem a kudarc, az ausztrál állam általi elutasítottság érzésével, hogy inkább Európában szerettem volna maradni, fene se vágyott vissza ide. Sajnos az elmúlt évek szenvedései kissé keserű szájízt hagytak bennem.

De próbáljunk koncentrálni a pozitív dolgokra. Végre láthatjuk újra Robint, aki most is itt szendereg tündérien mellettem írás közben😊 Ez és a végtére is jó hír olyan lendületet adott nekünk az Olasz túrára, hogy meg sem álltunk Velencéig...ja nem, Keszthelyig. Előtte aludtunk egyet Attiséknál és csak másnap reggel indultunk tovább délre. Elég unalmas 6 vagy 7 óra vezetés lehetett és Kata sajnos nem vehette át a kormányt, mert csak automatára van jogsija, a manuális váltó kezelését pedig nem akkor ott helyben szerette volna megtanulni. Így egyedül vezettem le a Keszthely-Velence/Murano/Burano-Pisa-Firenze-Modena-Cinqueterra-Garda tó-Verona-Budapest távot. Gyönyörű egy ország, de gondolom sokan jártatok már arrefelé. Rengeteg szépet láttunk és még többet kihagytunk. Nem is tudom mennyi idő kéne, míg minden kis zeg zugát bejárja az ember Észak Olaszországnak. Kis segítség volt, hogy Valentina barátunknál székeltünk Modenában, így legalább a szállásunk meg volt oldva...5 csillagot kapott tőlünk a vendéglátásra😊

Mikor hazaértünk, még volt kb egy hetünk az indulásig. Ezt az időt a családdal és barátokkal töltöttük, mivel tudtuk, megint nem látjuk őket egy-két évig.

Ha már repülőút, a visszaút teljesen átlagos volt, de amikor mentünk haza még április 23-án a Qatar társasággal, volt egy napunk körbenézni Dohában. Történt ugyanis, amíg Melbourne-ben várakoztunk a csatlakozásra, Kata kapott egy hívást a légitársaságtól és sajnálkozva közölték, hogy nem fogjuk elérni a Budapesti csatlakozást Dohából, de ne aggódjunk, mert a következő gép indulásáig foglaltak nekünk egy szobát egy 4 csillagos szállodában kétszeri étkezéssel a terülj-terülj asztalkájú éttermükben. Oh yeah!:) Volt egy napunk gyakorlatilag körbejárni a városban, mikor 14 óra repülés után odaérkeztünk. Egyszerre különleges és sivár...vagy éppen azért különleges, mert sivár az egész ország...nem tudom. Nekem mindenesetre tetszett, habár élni nem szeretnék ott...rohadt meleg van!
De bejártuk a régi várost és természetesen a piacot is, ahol kötelezően bevásároltunk ebből-abból és alkudoztam olyan szinten, hogy a végén már én éreztem kínosnak a helyzetet. Bár utólag belegondolva szerintem ők még élvezték is, ez élteti őket😊

Tehát a visszaút zökkenőmentes volt, sikeresen landoltunk Hobartban, ahol Feri barátunk már várt ránk és hazafuvarozott. Itthon bebikáztuk az autóinkat, mert ugye hónapokig nem használtuk a járgányokat, az aksiknak pedig szükségük volt egy kis löketre. Következő nap vettük észre, hogy teljesen portalan a házunk, minden tiszta. Igencsak meglepődtünk, és el kezdtünk különféle agyament elméleteket gyártani, hogy hogyan lehetséges ez...aztán pár hétre rá árulták el nevetve Feriék, hogy Feri neje, Timi kitakarított, mikor tudták, hogy jövünk vissza😊 Csodák azért mégsincsennek.

Pár nap pihi és Robinnal való időtöltés után mindketten mehettünk vissza dolgozni. Katát olyannyira várták vissza, hogy a rákövetkező héten elő is léptették😊

Nagyon nagy vonalakban ez a történetünk tehát a vízumunkkal. Most van egy ideiglenes letelepedési engedélyünk, ami 4 évig érvényes, de a pláne ebben, hogy innentől már nem kell a nyomorult pontokat gyűjtenünk. Elégséges felmutatnunk 1 év munkaviszonyt heti 35 órában. Ez pedig gyakorlatilag már meg is van. Na de erre térjünk vissza egy év múlva, mikor leghamarabb jelentkezhetünk a PR-ra.

Siroki vár

Joggal merülhet fel bennetek a kérdés, vajon megérte, megéri e egyáltalán ez a sok hercehurca? Őszintén szólva már nem mindig vagyok benne biztos, csak remélni tudom, hogy innentől sínen vagyunk. Elvégre a lepényhal először, a remény hal meg utoljára...bocsi😊

Velence