Hazatérés

Itt héderkedünk már lassan két éve és bizony a honvágy és a családunk, otthoni régi barátaink hiánya egyre erősebbé vált. Júliusban tehát eldöntöttük, hazamerészkedünk pár hétre. Beszéltünk a menedzserekkel, elkértük magunkat novemberre három hétre és megvettük a repjegyeket.

November 4-én felszálltunk a Finnair és a British Airways által közösen üzemeltetett Boeing-re és elrugaszkodtunk az ausztrál kontinensről. Ahogy távolodtunk a földtől, úgy tudatosult bennünk, milyen rohadt szép helyen is élünk, mennyi természeti csoda veszi körül Sydney-t és mi gyakorlatilag alig láttunk még belőle valamit. Rögtön meg is ihletett minket egy kirándulásra az alattunk elterülő táj (arról majd egy későbbi bejegyzésben) – ahol tuti nem lakhatott Vörösmarty MihályJ Persze Sydney-től távolodva egyre közelebb éreztük magunkat Magyarországhoz és nem csak fizikailag, hanem fejben is kezdtünk ráhangolódni. Nekem speciel a gyomrom is. Számoltam vissza a kilométereket, mert tudtam, minden egyes megtett km-rel közelebb kerültem a hazai ízekhez isJ

Maga az út nem volt különösebben érdekes. 4-én délután 4 óra tájékán indultunk innen és Szingapúrban szálltunk át még aznap este a Helsinki-be tartó járatra, majd helyi idő szerint 5-én reggel már Budapestet közelítettük erőszakosan. Az ellátás jó volt, a személyzet aranyos, a Finnair gép viszont baromi kényelmetlen. De legalább a kapitányok nem cseszték el a fel és leszállást, ennek köszönhetően épségben landoltunk 5-én reggel 11 körül. Tekintve, hogy Sydney és Budapest között novemberben már 10 óra eltérés van Sydney javára, és mi Nyugat irányába repültünk – kb. 16.000 km a táv -, úgy tűnt, mintha nyertünk volna fél napot és hipp hopp haza értünk volna…pedig nem, 28 órát utaztunkJ

Budapest felett az ég elég borongós volt, mondhatni fos, de minket nem érdekelt már az sem, hogy ha három hétig jégeső szapulja a földet. A gépen ment a találgatás, ugyan az Anyukák bírják e pityergés nélkül az örömteli viszontlátást…nekünk sem sikerültJ

Még korábban az volt a megállapodás Katával, hogy most mindenki hazamegy a családjához és hetente párszor találkozunk, legyen mindenki azokkal, akikkel találkozni szeretne és menjen oda, ahova akar. Így Kata három hetéről nem beszélnék, az az ő dolga…meg lehet, jobb is, ha nem tudomJ

Nagybátyám játszotta a sofőr szerepét, ő dobott minket haza Anyuval, ahol is egy nagyon kiadós igazi ebéddel kezdtem ideiglenes Magyarországon tartózkodásomat. ’A cirkadián ritmusban történő változás által kiváltott fiziológiai tünetegyüttes’, népi nevén jetlag sajnos minket sem került el. Az első 5 napunk nyomasztóan telt. Szegény szülők már azt hitték rosszul érezzük magunkat a magyar levegőn, pedig ellenkezőleg. Hihetetlen jó érzés volt újra otthon lenni és ahogy telt az idő rájöttem, Budapest és Magyarország az egyik legfaszább hely a világon!J

Gondolom sokakban felvetődött, hogy milyen érzés hazajönni két év után? Sokan fel is tették e kérdésüket. Az igazság az, hogy két év semmi, elröpül…vannak akik jóval hosszabb ideig nem lépnek hazai földre, mi eddig bírtukJ

Őszintén szólva felemás érzések kavarodtak bennem az utazás előtt. Van egy viszonylag jól bejáratott életritmusunk, egy normális és gyönyörű helyen lévő lakásunk, ahol csak mi ketten élünk, munkánk van, és ugyan nem vet fel minket a sok pénz – mégJ -, de aránylag jó körülmények között élünk.

Volt egy rémálmom még augusztusban, miszerint Magyarországról visszafelé a vámnál nem engedtek vissza ebbe az országba valamire hivatkozva…na abban a pillanatban verejtékezve riadtam fel…és nem azért, mert nem szeretem Magyarországot, csak nem akarok most otthon élni…bár ahogyan hallom, mostanában már akár egy pár ezer fős kis városban is futball-stadionokat húznak fel, tehát olyan rosszul nem mehet otthon…J

Egy a lényeg, kissé nehezen akaródzott elindulnom. Aztán persze ugyanez eljátszódott visszafele is, csak akkor már a jó öreg Magyarországot volt nehéz magam mögött hagyni…hiába, semmi sem jó nekem.

A három hetem java részét otthon töltöttem Budapesten. Anyukám 6 csillagos vendéglátásában részesültem. Állandóan próbált a kedvembe járni, ami sikerült isJ Rengeteg túró rudit szerzett be (tudom elég sztereotíp, de tényleg hiányzott…nagyon, bár csak azért nem fogok hazaköltözniJ), sokat tüsténkedett a konyhában, gyakran elvitt ebédelni, kávézgattunk, végre személyesen is beszélgettünk, nem csak két dimenzióban láthattam a skype jóvoltából.

Pénteken megérkeztek végre bátyámék is, hozva magukkal a legifjabb Tasit, Bendegúzt! Unokaöcsémet kizárólag laptopom képernyőjén láttam eddig, lévén tavaly májusi a gyermek, így hatalmas élmény volt végre személyesen is találkoznom a kis krapekkel. Gyönyörű kisfiú, bár ez nem meglepő ebben a családbanJ

De nem csak ő az egyetlen új családtag. Két unokanővéremnek is született egy-egy kisfia az elmúlt fél évben így összesen három új unokaöcsit ismertem meg a három hét során. Aztán ott van még egy másik unokahúgom és a Keresztlányom is, akik kisbabából nagyon szép cserfes kislánnyá cseperedtek. Hiába, nagy a család és egyre bővülJ

Apám Szolnokon él. Az ősi Tassi székhelyt nem hagyta el, csak mi repültünk ki onnan, én szó szerint. De bárhova vetett eddig a sors, azon kérdésre, hogy honnan jöttél, mindig Szolnok a válaszom, amit persze egy külföldi nem tud hova tenni, de az legyen az ő dolga, szerezzen be egy atlasztJ Ott él még a Keresztanyám és nagynéném, valamint a már kamasz Niki unokahúgom. Na, ő viszont nagyon megnőtt. Kész nő lett belőle.

Szolnokon kétszer voltam. Felzabáltam a készletük, bejártuk újra a várost, sétálgattunk, felidéződtek régi emlékek, temetőbe ellátogattunk nagyszülőkhöz, dédszülőkhöz, elsétáltunk a Zagyva cukrászdába, megnéztük a régi lakhelyünket…fenébe, az az igazság, hogy hiányzik Szolnok is…nagyon boldog gyerekkorom volt ott.

Ellátogattunk még Anyai családi fészkünkbe Jászladányra is, a másik két nagyszüleink sírját is meglátogattuk, bár ott egy helyben vannak a déd, ük, szépszülőkkelJ Sajnos nyugtalanító híreket is kaptunk. A kovácsoltvas kerítés még korábban tűnt el orvos dédapám sírjáról, az egyik családtagéról viszont a gyönyörű kis angyalt ábrázoló kőszobor kelt lábnak. A nyomok azonban nem a faluban nagy számban megtalálható cigánysághoz vezetnek, mielőtt elhamarkodottan ítéletet mondanánk, hanem sajnos olyan valakihoz, akiről a büdös életben nem gondolhatnád…és ez nem romák szájából hangzott el. Majd a Jóisten előtt elszámol vele…

Balatonakarattya sem maradhatott ki. Pont két éve nem láttam a Balcsit, a kertet, a házunkat, épp itt volt az ideje egy látogatásnak. Csak 24 órát töltöttem el ott, de kicsit feltöltött. Attis is átjött Keszthelyről, Anyám is leutazott főzni ránk…idilli volt a hangulat. Este Attival és Peti kuzinnal átsétáltunk Kenesére és megittunk pár üveggel a Fregatt kocsmában. Hatalmas party volt a városban. Legalább 5 embert láttunk aznap esteJ Ok, novemberben az sem rossz és amúgy is csak a nosztalgia miatt mentünk át.

Sirok, Kompolt és Jászberény szintén tervben volt. Nagynéném és unokanővérem valamint egy unokabátyám családja. Na, erre már kocsit akartam bérelni. A budget-et választottam. Kinéztem egy dátumot, kiválasztottam az autót és át is utaltam az összeget…illetve Anyám tette, mert nekem nincs magyar bankkártyám. Aztán az adott nap reggelén nyugodtan besétáltam egy nagynénémnek szánt cserepes virággal a kezemben a délinél lévő irodájukba és át akartam venni a járgányt. Itt ért a hidegzuhany…vinnem kellett volna bankkártyát is. Baszki, nekem olyanom nincs, legalábbis otthoni. Kérdem minek. Deposit miatt, de minderről felvilágosítást kellett, hogy kapjak a foglalás során az apró betűs részben…készpénz nem jó, csak kártya. Hívom Anyám, nem vette fel…a párja viszont pechjére igen. Neki éppen valami megbeszélésre kellett volna sietnie, de inkább odajött az irodába a bankkártyájával…és ekkor ért a második hidegzuhany. Csak ’dombornyomottat’ fogadnak el…igaz, mint később kiderült, ez is benne van az apróbetűsben, de azért ’csak úgy mellékesen’ megemlíthették volna.

Ennek megfelelően a gondosan eltervezett napom jól el lett cseszve.

Az egész egyébként amiatt történhetett, mert hozzászoktam a baromi gyors, egyszerű, ügyfélbarát autóbérléshez. Bár legutoljára májusban történt, de úgy emlékszem, ha Ausztráliában autót akarok bérelni, akkor csak lefoglalom és online kifizetem a járgányt, mindig teljes körű biztosítással (még így is olcsóbb itt, mint otthon). A bérléssel gyakorlatilag hozzájárulok, hogy a dombornyomott kártyámat terheljék az esetleg felmerülő közúti büntetések miatti adminisztratív költségekkel (ahogyan az történt májusban), avagy egyéb más díjakkal, amik az én hibámból erednének. Bérlésnél csak a jogsimat kell vinnem, lefénymásolják és szevasz.

Mindegy, a bérlés ugrott, autót nem tudtam átvenni és valószínűleg a pénznek is integethetünk. Ekkor két lehetőség villant fel előttem. Vagy hazamegyek és otthon duzzogok magamban, vagy elrobogok a keletibe és felülök egy Kompoltra tartó gyorsvonatra. Utóbbit választottam, és 30 perc múlva már zötykölődtem is Kelet felé.

A családlátogatás csak részben sikerült, mert autó híján Jászberény sajnos ezúttal kimaradt, bocs Zsolti.

Visszatérve Budapestre. Ha az embernek van egy kis pénze és nem is kell dolgoznia, valamint el tud vonatkoztatni attól a sok hazugságtól, ami a Kossuth tér felől árad, akkor gondtalanul tudja élvezni a várost. Zöld parkok otthon is megtalálhatóak, hegyekkel van körülvéve, a város központjában ott terpeszkedik egy bazi nagy szikla, a Duna méltóságteljesen szeli ketté a várost és bár olyan rengeteg strandja nincsen, de gyógyhatású fürdőkkel rendesen tele van pakolva fővárosunk. Valamint otthon éjfél után is van élet…de mi az hogy! Míg az ausztráloknál a sok részegen randalírozó, viselkedni nem tudó, agresszív seggfejek miatt a szórakozóhelyek többsége nagyon hamar lehúzza a rolót, addig otthon csak éjfél után kezdődik az életJ Ausztráliában nagyon komoly feltételekhez kötik az alkoholárusítást. Külön kell megváltani az engedélyt az éjfélig, vagy hajnali 2-3-4-5-ig nyitva tartáshoz és bizony, ahogy világosodik, úgy drágul az a papír. Rááadásul nagyon komoly ellenőrzésekkel próbálják fenntartani a rendet. Amennyiben egy bárban rendbontás történik, és a rendőrségnek kell közbeavatkoznia, csúnya büntetőpontokat osztanak ki az üzemeltető cégnek. Bizonyos pontszám után pedig komoly szankciókat vezetnek be. Épp a napokban volt olvasható, hogy a város egyik legfelkapottabb és legsznobabb szórakozóhelyét rendesen elkaszálták. Éjfél után nem lehet már töményet sem árulniuk, csak sört, bort, pezsgőt és kettőkor le kell húzniuk a rolót.

A mi éttermünkben is történt egy kis incidens még áprilisban, aminek köszönhetően megugrott bünti pontjaink száma és most a vezetés azért imádkozik, hogy a hátralévő pár hétben ne történjen semmiJ (Ehhez képest péntek este egy céges karácsonyi parti keretén belül – amiből sokat hoznak hozzánk - két kolléga egymást püfölte az étterem közepén, de zsaruk nem jöttek ki. Milyen érdekes lesz az a hétfő reggeli értekezletJ)

Szóval Budapest és az éjszakai élet. Eddig is imádtam azt, hogy bármikor bárhova mehetsz a belvárosban, mindig találsz valami neked való kis kocsmát, szórakozóhelyet, de most felfedezve a Gozsdu udvart, ez az érzés csak megsokszorozódott bennem. Tele van élettel, fiatallal, hangulatos kis pubokkal, éttermekkel. A környező utcákról nem is beszélve és persze ott van az örök kedvenc, Shakesbeer a Mamut mögöttJ

Az egyébként fura volt számomra, hogy minden utcában volt három kocsma, és mindegyikben ültek is…azért teljesen más hangulata van egy otthoni kis kocsmának, mint itt egy bárnak. Pár ilyen vendéglátóipari egység meglátogatásra is kerültJ

A Fővám téri vásárcsarnok pedig valami hihetetlen. Közvetlenül pár nappal érkezésem előtt voltam a Sydney-i csarnokban és hát mit ne mondjak. Az otthoni olyan gyönyörű, kulturált, tiszta, rendezett, tele rengeteg minőségi áruval…míg az itteni…érdekes persze, megvan ennek is a hangulata, de látni kell a különbségetJ

Meg kell még említenem a fogorvos-turizmust. Voltak problémáim már egy ideje és többek között ezért is vártam, hogy hazamenjünk, mert itt lent délen nagyon fájt volna egy-két kezelés, és itt nem a fizikai fájdalomról beszélekJ Mivel fizettem az otthoni Tb-t – illetve Anyám, de ez csak részletkérdés -, így jogosulttá váltam az ingyenes ellátásra. Az meg már csak hab a tortán, hogy egyik legjobb barátom fogorvos, így teljes bizalommal ültem be székébe, hogy rendbe rakja a számatJ

Azért a magyar szociális ellátás cefet jó az ausztrálhoz képest…az már más kérdés, hogy sajnos a mindenkori törvényalkotók nagy ívben leszarják a benne dolgozókat és felszerelések vásárlása, bérek támogatása helyett teljesen felesleges hidakat, alagutakat, stadionokat építenek. De hát ez kell a népnek úgy látszik.

A három hét során tehát ide-oda mászkáltam, többek között Katáékhoz is párszor, de sokan így is kimaradtak, tőlük ezúttal szeretnék elnézést kérni…sajnos nem elég 3 hét mindenre.

Utolsó hét csütörtökén elutaztam Keszthelyre bátyámékhoz. Itt még sikerült eltöltenem egy kis időt unokaöcsivel. Szerintem megkedvelte Csabi bácsit. Pénteken már a mellkasomról nézte a mesét, tündéri kis lélekJ

Aztán következett az utolsó hétvége: Ausztria, Baden. Attissal Keszthelyről autóztunk fel a szokásos éves Casino túránk helyszínére, amiből tavaly kimaradtam. Két barátom is ott él, így a szállás adott volt. 11 helyett csak 10-en sikerült összegyűlnünk, de az a két nap így is óriási volt. Végignézve a társaságon láttam azért, hogy öregszünk. Míg 2000-ben kis szaros diákként csaptuk ketté magunkat, most a fele társaság már felelősségteljes családapa, vagy januárban lesz az…vagy később, de mindenképpen felelősségteljesebb, mint pár éveJ Persze az ökörködés így sem maradt el, de már csak normális keretek között. Reggel ezúttal nem találtunk szánkót a fa tetején, bevásárlókocsit a nappaliban, tábortűz maradványt az asztalon, hányásfoltot a lépcsőn…magányos, elhagyatott biciklit az utcán…ugye ügyvéd úr?J

Vasárnap sajnos ez is véget ért és elindultunk haza, hogy aztán hétfőn még igazítson Ádi doktor egyet a fogsoromon és készen is álltam a visszaútra.

Kedden este 7-kor indult a gépünk Helsinkibe, onnan pedig 11-kor Szingapúrba. A gép még mindig kényelmetlen volt, de legalább a kajával és a sörrel kárpótoltakJ A Finnair gépei nincsenek olyan mértékben felvértezve high tech cuccokkal, mint például a British Airways vagy a Qantas.

Szingapúrban 5 óránk volt a következő járatig, elindultunk hát felfedezni a világ legjobbjának megválasztott Changi repteret. A 3 terminál egyenként is hatalmas, nem is értem, hogy a fenében fér el abban a piciny országbanJ

Sok minden látnivaló megtekintésére így sem volt időnk, viszont egyet megemlítenék: hal masszázsJ Az nagyon vicces. Négy medencében úszkált sok száz kis halacska éhesen arra várva, hogy a megfáradt utazók belemártsák lábukat és végre dézsmálhassák az elhalt bőrt. Megadtuk nekik, amire oly nagyon vártak. Ahogy a sok száz kis éhes száj rácuppan a lábadra, talpadra, olyan csiklandós érzést vált ki belőled, hogy ki-kirángatod a vízből a lábad. 10 perc után már kezdtem megszokni, és bent tudtam tartani huzamosabb ideig is. A kezelés végén tényleg úgy éreztem, mintha simább lett volna a lábam…mindenesetre vicces, érdemes kipróbálni.

A Szingapúr – Sydney járatot már végre a Qantas üzemeltette. Tágas terek, bitang jó felszerelés és jó kaja, piaJ A személyzet ugyancsak szimpatikus volt. Az út kb. 6. órájában, mikor reggeledett, kértem egy sört…me’ miért ne. Az ötvenes úriember pedig, aki az egyik sztyui volt, viccesen megkérdezte, hogy tán német vagyok e. Nem, magyar. Jaaaa - mondja erre az emberünk - így még érthetőbb…a sógora is magyarJJ Pár percre rá egy díszes szatyorban hozott nekünk egy üveg pezsgőt és odaajándékozta nekünk. Na, ezt nevezem én kiszolgálásnak! Ilyen egy ausztrál úriemberJ

Landolás rendben, a vámolás gond nélkül zajlott (a pilóta keksz nem zavarja őket, valószínű küldetek Anyámmal egy dobozzalJ) és Gábor várt minket, hogy hazadobjon.

Milyen érzés volt visszaérkezni? Semmi különös, egyfelől jó persze, hiszen nagyon szeretjük ezt a várost és országot, de azért az otthoni landolás valahogy érzelemdúsabb volt. Nem tudom mikor lesz megint alkalmunk hazalátogatni, de reméljük a nagyon közeli jövőben…