Friday, 14 November 2014

Kangaroo Island

Októberben felvetődött egy újabb utazás igénye Ausztrálián belül. Cairns, Brisbane-Fraser Island, Melbourne és Kangaroo Island jöhetett komolyan szóba és végül Kangaroo Island győzött. Nem is baj, mert csak pár napra rá halt meg egy német turista Fraser Island-en autóbalesetben, Melbourne-ben esett az eső, Brisbane meg káosz szerintem jelenleg…készülnek a G20 csúcsra. Jobb hát elkerülni.
Kangaroo Islanddel egy dolgot nem vettünk számításba, hogy Ausztrália déli partjai lévén nincs semmi, ami felfogná a hűvös antarktiszi szeleket. Éjjelente sajnos 6-8 fokra is lehűlt a levegő.
Hirtelen elhatározásból a kemping mellett döntöttünk, így sátrat, hálózsákot, matracot is be kellett szerezni. Ha összeadjuk a költségeket, akkor csak picivel lett drágább a szállásunk, mint egy hotel. Most viszont van mindenünk, ami egy jövőbeni kempingezéshez elengedhetetlen. Nem is beszélve a romantika faktorrólJ

Maga a sziget Ausztrália déli partjai mentén húzódik 150 km hosszan. Legközelebbi nagyobb város Adelaide. 4400 km2-rel a harmadik legnagyobb sziget az országban. Az elmúlt pár százezer évben ugyan hol kapcsolódott a szárazfölddel, hol nem, jelenleg azonban épp tenger fedi a szorost. Egyetlen összeköttetés egy napi többszöri kompjárat és repülő Adelaide-ből. Viharos időben azonban a komp nem működik. Ami meglepett, hogy az egész sziget áramellátását egy darab, a tengerfenéken futó kábelra bízzák.
Aboriginalok tizenvalahány ezer éve elfoglalták, de az utóbbi pár ezer évben elhagyatottá vált egészen az európaiak érkezéséig. Ezért is a sziget tele van francia és angol földrajzi nevekkel, szemben a szárazfölddel, ahol javarészt volt helyi megfelelőjük. Az Aboriginaloknak csak a szigetre volt egy szavuk: Karta, ami angolul Island of the Dead…érdekes.

Aldinga strand...úton a komp felé
Lefoglaltuk hát a repülőjegyeket Adelaide-be, ami telefonon tud ám vicces is lenni, mikor a nevünk betűzéséhez érünkJ Majd online lefoglaltuk a kompjegyeket. Autó is kellett a túrához, így a már jól bevált Ace társaság adelaide-i irodáját kerestük fel és foglaltunk le egy Toyota Camry-t. Imádjuk ezt a típust, bazi nagy járgányJ Összes többi hozzávalót a tökéletes kempingezéshez beszereztük, így izgatottan vártuk a hétfő hajnali 6:45-ös rajtot a sydney-i reptéren.

Az út Adelaide-be viszonylag gyors, 100 perc repülővel. Ott az Ace már várt ránk a kis furgonjával, amivel eldobott minket a telephelyére. Felvettük a Camry-t, beütöttem a telefonomba a komp címét és úton is voltunk Cape Jervis-be, ahol el kellett csípnünk a délután négyes járatot. Miután azt is abszolváltuk, nem volt más hátra, csak előreJ 45 perc hajókázás után kikötöttünk Penneshaw városában. Rövid autókázás után kiderült, ez tényleg cefet nagy földdarab, sietnünk kellett minél több látnivalót megtekinteni a szűk három napunk alatt.

Cape Jervis kikötője


Gyros alapanyag itt épp elhagyja a szigetet


Mivel összesen 4500-an lakják, a turistákkal együtt sem számottevő az emberek száma, pláne nem iskola időszakban. Ennek megfelelően az úton nem sok autóval találkoztunk, döglött kenguruval viszont annál inkább. Mivel már esteledett, kerestünk egy kempinget, ahol gyorsan felvertük a sátrat és bementünk a sziget ’fővárosába’, Kingscote-ba. Na ott sem volt sok minden. Az egész szigetre jellemző, hogy minden korán zár. Egy hotel volt nyitva, ott próbáltuk éhségünket csillapítani.
Minden drágább, mint a szárazföldön. Mivel az alapanyagok jó részét a komppal hozzák, így azt is beleépítik a költségbe. A legszembetűnőbb a benzin áremelkedése. Míg Adelaide-ben 1.27 volt litere, addig ott 1.70 és 1.90-ért tankoltam a járgányba. Meglepő, de a nafta is tartálykocsikkal érkezik a komppal minden reggel a 8-as járattal.




Parndana mindenes boltja

Kangaroo Island állattenyésztésből, farmerkedésből, halászatból és turizmusból él. A három létező városban nem sok látnivaló van, ellenben a Flinders Chase Nemzeti Parkjukkal és természetvédelmi parkjaikkal mindent visznek. Gyönyörű élővilággal rendelkezik, amit szerencsére már 100 éve felismertek és próbálják is megőrizni. Olyannyira, hogy nem csak nyulat, rókát nem lehet becsempészni, hanem méhet sem – ami érdekes lenne bőröndben. Sőt, a beviteli korlátozás mézre is értendő. Az 1880-as években betelepített liguriai méhek az egyetlen fajtiszta példányok, akik mindenféle betegségektől mentesek. Próbálják őket védeni…bár ezt a mézes tiltást nem értem.


Az 1920-as években újra betelepítették a korábban itt kipusztult koala macikat és a kacsacsőrű emlősöket is. Utóbbiak példányszáma 200 körüli, ellenben hihetetlen nehéz őket észrevenni, félénk kis jószágok és azonnal eltűnnek a vízben. Láttunk viszont nagyon sok koalát természetes közegükben (egyet szinte a sátrunk felettJ). Olyan hangjuk van, mikor veszekednek, mintha röfögnének. Egyébként nagyon békés kis állatok. A nap 20 órájában betépve alszanak, emésztenek, a maradék 4-ben meg felzabálnak 2 kg eukaliptuszt és 1 kg-t eldobálnak…hja, a nagy jólétükben csak pazarolják az élelmet. Összefutottunk még goanna-val is, ami egy varánusz fajta. Az általunk látottak azonban ’csak’ fél méteresek voltak.









A sziget még a XIX. században nagyon népszerű volt a fókavadászok körében. A sziget lakossága jórészt abból is élt. Új-Zélandi medvefókákat és ausztrál oroszlánfókákat mészároltak le irdatlan mennyiségben és mire észbe kaptak a hatóságok, nem sok maradt. Ekkor azonban a pingvinek jelentek meg nagyobb számban. Idővel persze a fókák száma újra gyarapodni kezdett…a pingvinek legnagyobb fájdalmára.

Napjainkban két helyen lehet a fókákat fellelni a szigeten. Az új-zélandiak a sziget legdélnyugatibb pontján tanyáznak az Admiral Arch-nál, míg az ausztrálok a déli part közepe táján bandáznak a Seal bay-ben. Nagyon melós életük van szegényeknek. Azért látjuk őket a parton lustálkodni, mert előtte napokig kint vannak a vízen halászni. Aztán partra vergődnek és 3 napig nem csinálnak semmit…szó szerintJ
Fókabőr
Különösen az ausztrál fókák helyzete necces picit. Kisebb számban is képviseltetik magukat és az sem segít az egyedszám növekedésének, hogy a nőstények 18 hónapig vemhesek, ráadásul a várható élettartamuk is mindössze 12 év.
Mindkét faj ugyanakkor hihetetlen cuki. Nagy népszerűségnek örvendenek a látogatók körében.




















Az előbb említett pingvinek már csak pár tucatnyian vannak, ők is a komp kikötője közelében. Beszéltünk a főpingvinszakértővel, és sajnos tovább csökken a számuk ezeknek az aranyos kis állatoknak. Viszont jó hír, hogy rengetek egyed él még a szárazföld déli részén.
A sziget névadójának képviselőit megint nem hagytuk ki, lévén rengeteg kenguru ugrál szerte a földrészen. Lehetetlenség lenne elkerülni őket.

Meg kell említenem a szőlőtermesztést is. A ’70-es években kezdték el ültetni és mára már 12 borászat működik. Mi egy, a sziget észak-keleti részében található lenyűgöző panorámával megáldott borászatba látogattunk el (http://www.dudleywines.com.au/). Itt ajánlottak ingyenes borkóstolást, amit nem hagyhattunk ki. Majd vásároltunk pár sajtot és sonkát, egy pohár cabernet-shiraz-t és leültünk a teraszra kényelmesen elfogyasztani mindezt.


kilátás a borászatból

Az utak meglepően jó állapotban vannak, de csak a főutak. A mellékutak unsealed néven futnak, ugyanakkor nem kell tőlük sem megijedni. Simán hasítja a Camry is, nem kell ide 4WD.

Vivonne Bay
ebédszünet

Itt tartózkodásunk során próbáltuk bejárni a legfőbb látnivalókat. Autókáztunk az északi part eldugott, poros útjain gyönyörű strandok után kutatva, láttunk közben bocikat, bárányokat…tájidegen Alpakákat. Elmentünk délre a legdélkeletibb ponthoz, Admiral Arch-hoz, meglátogattuk Remarkable Rocks-ot és természetesen Seal Bay-t, valamint kacsacsőrű emlős kutatásba kezdtünk a Flinder Chase Nemzeti Parkban a Rocky folyó mentén…sajnos ezúttal sikertelenül.








Little Sahara









Emu beach








Echidna
postaláda










Természetesen nem lenne kirándulás magyar vonatkozás nélkül, így elmesélem életem második legszürreálisabb élményét, ami Vivonne Bay-ben ért sátorverés közben. Említett kempingben nagyon kemény földbe ütköztünk. Kalapácsom meg nem volt. A másik három sátras turista egyikéhez siettem oda, hogy adjon már valamit, amivel beleverem a sziklába a cöveket. Mikor rákérdezett, honnan vagyok (észak-európai kinézetemhez abszolút nem passzol a kelet-európai akcentusom…ettől teljesen megzavarodnakJ) nagyon megörült válaszomnakJ Kiderült, hogy 20 éve a Hajdúságban franciát tanított 3 évig és nagyon megszerette nyelvünket, így a megmaradt nyelvemlékeiből előkotorászva ez a francia fotós (természetfotós a srác…többek között) ott lent a világ végén egy kis ausztrál kempingben magyarul énekelte el a boci-boci-tarkátJ

Adelaide-ben





No comments:

Post a Comment