Nosztalgia karantén idején

Természetesen Tasmánia sem maradhatott ki ebből a káoszból, ami a világon végigsöpörve karanténba küldte a polgárok java részét. Miután február elején Ausztrália lezárta a határait Kína állampolgárai előtt, a vendéglátás/turizmus szektor el kezdett haldokolni országszerte. Azt hiszem túlságosan is rájuk voltunk utalva. A nagy óceánjáró hajók sem jöttek többé, de a belföldi turizmus azonban még úgy ahogy életben tartotta az iparágat, egészen március elejéig, mikor is Tasmánia a növekvő Ausztrál esetek száma miatt lezárta határait a többi Ausztrál állam előtt is. Sziget lévén ez egyszerűbben volt kivitelezhető a többi állammal ellentétben. Csak Tasmánok utazhattak be azóta is (egészen múlt hétig, mikor megnyitották a határokat más ausztrál államok előtt), valamint az úgynevezett nélkülözhetetlen munkások. Utóbbiaknak ugyanakkor, szemben a Tasmán rezidensekkel, nem volt előírva 2 hét kötelező karantén, ami jogosan megkérdőjelezhető döntés.

Sajnos azonban így sem kerülhettük el a betegség beszivárgását. A Ruby Princess nevű óceánjáró utasait szélnek eresztették még korábban Sydneyben és sajnos voltak Tasmán illetékességűek, akik hazatérvén akaratlanul is elindítói voltak a járványnak. Szerencse a szerencsétlenségben, szinte mind észak-nyugat Tasmániához volt köthető. A járvány alatt 200 valahány esetünk volt hivatalosan, ebből talán 170 köthető hozzájuk, azok is jellemzően idősek otthonában, vagy kórházban. Az állam kormánya nagyon profin kezelte, kordában tartotta a vírust. A maradék huszonvalahány elszigetelt eset volt, javarészt hazatérő Tasmán lakosok. Hobartban talán ha 10 esetről tudunk. Az elmúlt pár hónapban ugyanakkor semmi.

Miután lezártuk az állam határait is, rá nem sokkal jöttek a karantént elrendelő határozatok a biztonság kedvéért és be kellett zárni a munkahelyek többségét, a szektor teljesen megsemmisült. Elvesztettem mindkét munkámat, teljesen Katára voltunk hagyatva, akinek szerencsére megmaradt a munkahelye, otthonról dolgozott. Berendeztük irodának az egyik szobát, hazahoztuk a pöpec iróasztalát és egy második monitort is beállítottunk. Nekem viszont hirtelen nagyon sok időm lett, aminek a legjobban talán Robin örült😊 Mikor éppen nem esett, nagyokat sétáltunk a kis szarossal😊 Sokat főztem, sütöttem, tortákat is...fel is ugrott 1-2 kg😊 A nagyobb hipermarketek és a barkácsáruházak tele voltak vásárlókkal. Természetesen a távolságtartás szabályati betartva. Gyakorlatilag minden ment úgy, mint korábban, csak a kisebb üzletek zártak be, az irodai munkások meg otthonról dolgoztak.

A kormány úgy próbált segíteni, hogy elengedte az energia számlákat, az áfa befizetése alól is felmentette az üzletek egy részét, aki még mindig foglalkoztatott alkalmazottat, annak átvállalta a bérköltségét heti 750 dollárig...stb, nagyon nem mentem bele mert minket ez sajnos nem érintett. Mi nem voltunk jogosultak semmiféle támogatásra az államtól, szemben az állampolgároktól vagy a PR-on lévőktől.  Kissé feszült voltam megint egy ideig.

Június elején kezdtek itt a szigeten újra kinyitni, azóta rendesen beindult az élet. Szerencsére a Tasmán belföldi turizmus is fellendült, így sokan visszakapták korábbi munkájukat, ahogyan én is. Azóta 6 napot dolgoztam a hétből és próbáltuk átvészelni a hideg telet, mert bizony cudar idő volt. Meg is kaptuk az energia számlát szeptemberben, amitől kis híján gutaütést kaptam😊 Gyakran ki is kellett olvasztani a kocsit a jég alól reggelente...ki gondolta volna ezt Ausztráliáról, ugye? 😊

Még januárban a gebasz előtt lefoglaltunk egy 8 napos Új-Zélandi túrát Queenstown-ba júliusra. Gondoltuk milyen baromi szép lesz majd télen, gleccseren sétálgatunk, síelhetek a gyönyörű hegyek között...de nem, valami idiótának mindenképpen félig átsütött denevérlevest kellett ennie. Legalább a foglalásunkat visszafizették. Erről a túráról tehát nem tudok sajnos írni semmit, mivel meg sem történt, de hogy ne maradjunk kiwi történetek nélkül, itt van tavalyról a túránk, amit még nem említettem.

Tavaly januárban járunk, mikor is Új-Zélandra látogattunk. Ez még a kényszeres hazautazásunk előtt történt, mikor el kellett hagynunk az országot, hogy be tudjuk adni a vízumkérelmünket. Azt, amit végül hosszú, gyötrelmes várakozás után megkaptunk két poszttal ezelőtt😊 Technikai problémák, azaz idióta, érthetetlen szabályok miatt nem voltunk jogosultak itt belföldön, úgymond onshore kérvényezni a vízumot. Offshore működött csak a dolog, gondoltuk hát összekötjük a kellemest a hasznossal. Ha már elhagyjuk az országot, legalább lássunk is valamit. Új-Zélandra esett a választásunk, hisz oly rég kacsingattunk már felé...egészen pontosan, mióta láttuk a Gyűrűk urát😊 Na meg él ott egy barátunk, Judy Hamiltonban, az északi szigeten. Mivel próbáltuk minimalizálni a költségeinket, és Judy is örömmel belement, hogy vendégül lát minket, így már vásároltuk is a jegyeket😊

Január elején utaztunk tehát Hobart-Melbourne-Auckland útvonalon. Melbourne-ben meg kellett állnunk aludni, de szerencsére Tomi barátunk segítségünkre sietett, így viszonylag korán el tudtunk másnap indulni a Kiwikhez. Aucklandben felvettük a bérelt autónkat és már robogtunk is első úticélunk felé, Waitomo-ba, a világító férgek barlangjába. Ha vesztek egy pillantást a térképre, nem láthattok túl sok angolszász településnevet. Imádom, hogy javarészt meghagyták az eredeti Maori nevüket a településeknek, hegyeknek, tavaknak. Ráadásul, mint Waitomo esetében is, meghagyták a tulajonjogot is az adott törzsnek. Ők menedzselik, üzemeltetik az idegenforgalmi látványosságokat, mint ahogyan azt látjuk a későbbiekben is. Gyakorlatilag egy bazi nagy család, ahol mindenki kiveszi a részét a munkából.

(Természetesen az angolok próbálták lenyomni a maorikat, ők azonban nem bizonyultak egyszerű ellenfélnek, keményen ellenálltak. De nézzetek utána inkább az ország történetének.)

A barlangtúra csónakkal kb olyan hosszú, mint a tapolcai barlangjárat, annyi különbséggel, hogy koromsötét van és világító férgek ezrei lógnak a mennyezetről. Miután végeztünk a férgekkel, volt még időnk felautózni az egyébként kiváló minőségű új-zélandi utakon Raglan városáig, egészen pontosan Ngarunui strandig, ahol is a vulkáni tevékenységek hatására az Ausztráliában megszokott gyönyörű hófehér homok helyett, korom fekete strand fogadott minket. Lenyűgöző a maga nemében, ott is marasztalt minket jó pár fotó és videó erejéig. Raglan nagyon pofás, idilli kis hétvégi falunak tűnt, de nem volt időnk tovább csodálni a helyi nevezetességeket, oda kellett érnünk Judy-hoz is időben.

Hamilton egy nagyobb város az északi sziget belsejében. Szerintem nem túl sok izgalmas dolog történik arrafelé, de így is elég sokan lakják. Csendesnek tűnt, és szerencsére viszonylag közel vannak a látnivalók, amikért mentünk. Judy lakása is egy már itt megszokott, csendes kis kertvárosban volt. Ebben pl szinte semmiben sem különbözik Ausztráliától. Ugyanazokat a házakat látjuk ott is, mint itt.

Természetesen úticéljaink közül nem maradhatott ki a Gyűrűk Ura forgatásának helyszíne sem. Igazából az első díszletfalut lerombolták a forgatás után, hogy aztán a Hobbitra újra felépítsék, aminek forgatásának befejeztével rájöttek, mekkora biznisz lenne odavinni a turistákat és úgy hagyták. Óránként indultak buszok a helyszínre, ahol végigvezettek minket, vicces sztorikat meséltek, amikre persze már nem emlékszem. De beszéljenek a fotók magukért😊 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem sokat vesződtek a belső terek kialakításával. Egy hobbit ház a kapuból, két ablakból áll, és talán egy pici előtérből, hogy tudjunk fotózni, ahogyan bent állunk...guggolunk.

Vicces volt, ahogyan a parkot elhagyva láttunk két hobo kinézetű srácot egy táblával a kezükben stoppolni Mount Doom felé😊 (Aminek leánykori neve egyébként Mount Ngauruhoe és egy aktív vulkán, ahogyan azt hűen vissza is adta a film a végén...csak a bazi nagy madarak nem jöttek értünk. Pár éve tört ki utoljára. El is hoztunk pár vulkanikus kőzetet emlékbe.) Mi másnap mentünk a vulkánra sétálni és felfelé kaptatva a fekete köveken láttuk lefelé jönni a két srácot😊 Ezek szerint találtak fuvart és megcsinálták az ott alvós, kempinges, 24 órás túrát. Lefelé jövet megint csak beléjük futottunk a parkolóban és most már mi vettük fel őket és dobtuk el őket egy nagyobb kereszteződéshez. Kiderült, hogy csehek voltak és az egyik látogatta meg a Christchurch-ben élő haverját, aztán össze-vissza túrázgattak az országban. Sok szerencsét kívántunk nekik és folytattuk utunkat Lake Taupo felé. Megmondom őszintén én azonnal beleszerettem a tóba és környékébe. Teljesen olyan, mint a Balcsi😊 Tele volt német turistával is, hasonlóak a strandok...már csak a lángosos hiányzott a sarokról...meg a hekkes.

Vannak ott arrefelé más nagyobb tavak is, mint pl Lake Rotorua, azaz Te Rotorua nui ā Kahumatamomoe. Ehhez a tóhoz közel található a Pokol kapuja, maoriul Tikitere néven ismert😊 https://www.hellsgate.co.nz/ itt a website, nézzétek meg. A nevet az író, George Bernard Shaw adta neki, mikor arra járt az 1930-as években.

Nem tudom szavakkal leírni, ha képes lennék rá, akkor most útikönyveket és novellákat írogatnék.

Csak egy probléma volt a sár és kénes fürdővel, hogy a ruhák és törülközők hetekig kénes (fing) szagúak voltak😊

Vissza Hamilton felé belefutottunk egy kisebb patakba, ami a tóban fejezte be rövid útját. A partján helyi maori gyerekek ugráltak kötélről a vízbe. Mondom ezt nekem is ki kell próbálnom. Megálltunk, kiszálltam, besétáltam a tóba és örömmel konstatáltam, hogy ez milyen kellemes hőmérsékletű😊 Aztán odaálltam a kötélhez és zsupsz...bele a patakba.  De az olyan rohadt hideg volt, hogy Schirilla György is sírva rohant volna ki belőle. Azt hittem megáll a szívem. Kérdeztem is az egyik kölköt, hogy mi a fene...a tó jó meleg, ez meg szinte fagyott. Ő meg félvállról odavetette nekem azzal a tipikus maori hanghordozással, ami külön viccessé tette a szituációt, hogy azért, mert ez egy patak az meg egy tó...csak azt nem tette utána, hogy ’te hülye fehér ember’😊

Ha netán Rotoruán járnátok, mindenképpen térjetek be a helyi Te Puia maori múzeum és gejzír parkba https://www.tepuia.com/. Egy helyi törzs üzemelteti, ami lényegében egy óriási nagy család. Kellemes élmény volt, amit többek között a maori idegenvezetőnek köszönhettünk, nagyon pörgött😊 Részt vettünk egy kis folklór műsorban is, ahol fiatalok tradícionális öltözékben, tánccal fogadtak minket, előadtak pár zenés-táncos műsort és a végén rávették a látogatókat, hogy jöjjenek fel a színpadra, ahol betanították a Haka táncot...arról inkább nem teszek fel videót. A tánc sosem volt az erősségem, inkább a pultot támasztottam mindig. Érdekes történet, hogy itt találkoztunk egy ausztrál családdal, akik magyarok voltak. Itt születtek már, de echte magyar névvel, ráadásul az apuka a helyi magyar néptáncosok egyik vezető alakja. Egy hónapos lakóautós családi túrát tettek éppen.

A fő attrakciónak szánt Pōhutu gejzír állandóan működésben van, a körülötte lévő medencékben összegyűlt vízben pedig a törzs tagjai áztatták magukat. Ez a fajta szórakozás természetesen csak nekik megengedett, nekünk egyszerű turistáknak mindössze a vágyakozó nézelődő szerepe jutott.

Csupán alig egy hetet töltöttünk Új-Zélandon, de mindkettőnknek olyan érzése volt, hogy azonnal ide költöznénk, ha lenne rá lehetőségünk. Eleve nincs semmiféle rovar, bogár, vízi élőlény, szárazföldi ragadozó, ami képes lenne kinyírni minket. Tele van kristálytiszta folyókkal, tavakkal, vulkanikus hegyekkel, gleccserekkel. Egyszerűen lenyűgöző az az ország is. 

Ottórohangál balra, Mivanmivan jobbra:)

Blue Spring Putaruru, ez a folyó szolgáltatja az ország palackozott
vizeinek 60%-át

Raglan fekete strandja

Hobbit falva

rotyog a Föld

drágaszágom