Tasmánia röviden

Itt élünk már tehát közel 3 éve ezen a piciny szigeten, amely mintegy 2/3 magyarországnyi területű. Ennek a 68.401 km²-nek ugyancsak kb 2/3-a természetvédelmi terület, bár az is inkább csak sűrű áthatolhatatlan erdő, nemzeti park. A szigetet mindössze csak 500.000 fő lakja, de természetesen magyarok is élnek itt és pár százan lehetnek egy pár évvel ezelőtti statisztika szerint. Véleményem szerint ők is inkább az idősebb korosztályhoz tartoznak, vagy másodgenerációs magyarok.

Csupán 2 nagyobb és pár kisebb város található itt. A lakosság többi része szétszóródva él kisebb településeken. Távolságok vannak, tömegközlekedés ellenben nuku...legalábbis annyit ér. Vonatközlekedés sincs a nagyobb városok között. A Hobart-Launceston közötti sínpárt is már csak teherfuvarozásra használják több, mint 20 éve. Meg is lepődtem, mikor először pirosat kaptam vidéken autózva a vonatkereszteződésben😊

Amennyire elmaradott infrastruktúrálisan, annyival tisztább a levegője. Hihetetlen mennyire friss, tiszta levegőt szívunk minden nap. Akkor tudatosult ez bennünk először, mikor 2018 januárjában Sydney-be utaztunk az unokabátyám esküvőjére. Abban a pillanatban, hogy kiléptünk a reptérről, arcon csapott minket a nagyvárosokra jellemző szag, ami korábban fel se tűnt nekünk ott élve.

Az pedig hab a tortán, hogy tíz perc autózás után kint vagyunk a természetben...ellentétben Sydney-vel, ahol csak a városból való kievickélés tartott másfél óráig egy átlagos napon. A keleti partot jártuk végig először, beleértve a Tasman félszigetet, ahol Port Arthur is található. Ismerős lehet a név, itt volt 1997-ben az első és utolsó nagy fegyveres mészárlás Ausztráliában. Egy bomlott elme vadászott le több tucatnyi ártatlan turistát és helybelit. Meglepő módon közvetlenül a támadás után a parlamenten átverték az új fegyvertartási törvényt és mindenkinek be kellett szolgáltatni a fegyverét. Azelőtt nyugodtan bemehettél és levehettél egy vadászpuskát a K-Mart polcairól. Azóta nem is történt hasonló eset az országban.

Port Arthur egyébként leginkább a fegyenctelepjéről híres, itt hozták létre az angolok a XIX. század elején az egyik börtönüket egy nagy kiterjedésű területen. Az akkori épületek még mindig állnak, most turistalátványosságként funkcionálnak. Az egész szigetet gyakorlatilag fegyencek és azok családjai telepítették be és ők is építették fel az épületeket, hidakat. A mérnökök, munkások is közülük kerültek ki. Miután pedig letelt a büntetésük, sokan inkább itt maradtak, mert kaptak egy kis földet a kormánytól és gondolom fűtötte őket a kalandvágy is.

Volt még pár fegyenctelep a szigeten távol mindentől, de az egyik legelszigeteltebbnek van egy rémisztő története. A nyugati parton Strahan mellett a Macquarie-öböl egy szigetén járunk az 1820-as években. Gyakorlatilag a világ végén a semmi közepén, de tényleg. Értelmetlennek tűnhetett a szökés lehetőségét is felvetni. Nem így gondolta azonban Alexander Pearce és pár társa, akiknek sikerült meglépni. A sűrű erdőkön keresztülverekedték magukat, de mire elkapták, már csak egyedül volt. Az éhség legyőzte az elmét és szép lassan megölték és megették egymást a hónapok során. ’Csak egy maradhat’ játékot játszották és Alexander nyert. Nem is tagadta mi történt, de nem akaródzott az angoloknak elhinni a meséjét...visszavitték tehát a telepre. Rá nem sokkal később megint megszökött egy másik társával. Úgy tűnik azonban, ő nem volt tisztában Alexander furcsa étkezési szokásaival, vagy elfelejtették neki megemlíteni, mi történt az első turnussal, mert gondolkodás nélkül vele tartott...szerencsétlenségére. Alexander őt is megette a hetekig tartó éhezés után. Mikor újból elkapták, már inkább fellógatták Hobartban. Biztos ami biztos. Szép lassan megeszi az értékes munkaerőt.

Trial Harbour az Indiai óceánnal

A nyugati partot egyébként a családommal néztük meg. 2017 karácsonyán Anyum, bátyám és neje, valamint az unokaöcsém és unokahúgom érkeztek hozzánk. Velünk töltöttek majdnem 3 hetet és rettentően élveztük😊 Kicsit káosz uralkodott, de olyan jó érzés volt, hogy megtelt a ház élettel.

Velük látogattunk el a Tasmánia észak-nyugati részében található Cradle Mountainhez, valamint a Trial-öbölhöz. Ez utóbbi valamiért úgy van reklámozva, hogy a világ vége. Mondjuk tényleg cefet messze van mindentől, beleértve a főutat is. Embert nem igazán látni, gyönyörű hosszú homokos tengerpart extrém viharos széllel és hullámokkal. Az már az Indiai-óceán része és nem Csendes...haha😊 Körbejártuk a környékünket, valamint sikerült strandolnunk is párszor.

Együtt mentünk fel Sydney-be is a már korábban említett esküvőre. Ott megtettük a szokásos köröket, amihez szerencsére tökéletes időnk volt. Kirándultunk a Blue Mountainsben, homokdeszkáztunk fent északon a homokdűnék tetején Stockton beach-en, városnéztünk, rengeteget strandoltunk, hullámdeszkáztunk satöbö. Nagyon élvezte mindenki...mondjuk az utolsó napon a 43 fok betett nekem rendesen.😊

 

Visszatérve az otthonunkra. Hobart a második legöregebb város az országban. Mikor ideértek a telepesek, illetve a rabok az őreikkel, nem sok őslakost találtak itt. Fura módon csak 8-10.000 főre tették az itt élő Aboriginalok számát, holott akkor már itt éltek több tízezer éve. Szerintem szimplán halálra fagytak, éhen haltak vagy halálra csípte valamelyik állat. De mindezen veszedelmek eltörpültek az angolok kegyetlenkedései mellett. Pár évtized alatt gyakorlatilag kiírtották az itt élő őslakosokat. Akik ma annak vallják magukat, mind inkább fehérek és csak nyomokban található bennük Aboriginal vér.

A város szerencsére nagyon sokat megőrzött a régi időkből, megmaradtak a régi épületek a belvárosban, a történelmi Battery Point negyedben és Sandy Bay-ben. Gyönyörű viktoriánus házak sorakoznak egymás mellett a régebbi városrészekben (találtam már az 1820-as évekből is házat). Ahogy elnézem a masszív falaikat, akkor még tudtak építkezni, biztosan szigetel is rendesen, nem úgy mint a mai papír házaik és valószínűleg a szobát fűtötték, nem az utcát, ahogyan mi tesszük ma.

Mount Wellington Battery Point-ból
fényképezve

Hobart utcaszerkezete hasonló Sydney-hez, girbe-gurba kacskaringós, köszönhető többek között annak, hogy dombokra épült. A város látképét a Mount Wellington, vagy bennszülött nevén Kunanyi uralja, ami közvetlenül a város fölé magasodik 1200 méteres magasságig. A közelsége miatt elég gyorsan fent is van az ember autóval, kb 20 perc a városból a tetején lévő kilátó. Sőt, szerveznek futóversenyeket is, de annyira azért még nem hülyültem meg, hogy önszántamból felfussak oda.😊 Vannak viszont kiránduló ösvények körbe a hegyen, egészen fel a csúcsra is. Na azt már érdemes kipróbálni, mert tényleg lenyűgöző az elénk táruló panoráma. Végig a Derwent folyó völgye, az azt körbeölelő nagyobb dombok, a South Arm, a reptér mögötti Seven Mile Beach, Tasman peninsula és Bruny Island is. Ezekről majd később.

Télen kifejezetten szeretek felmenni a hegyre, mert bizonyos magasság felett már esik a hó...mi az hogy esik. Legelső telünkön olyan hóvihar kapott el minket a csúcson, hogy ilyenben nem is volt részünk már időtlen idők óta. Hógolyóztunk, fetrengtünk a vastag hóban, mint a gyerekek.😊 Mikor leér az ember a városba, akkor pedig már veheti is le a télikabátját, mert annyival melegebb az idő. Nem meglepő ez nyáron sem. Haverunk két éve januárban volt itt és egy szál bermuda póló kombóban ment fel egy busszal. Reszketve jött vissza azzal, hogy ’baszki Csabi, havazott...’😊

Az időjárás egyébként hagy némi kívánnivalót maga után. Sokkal hűvösebb az éghajlat, mint korábban Sydney-ben, amit én nem is bánok annyira...Kata annál inkább. Bár ami most megy itt, az már nekem is sok. Mióta szeptemberben visszajöttünk, alig volt pár szép napunk. Folyamatosan esett, fújt a szél, mikor pedig már illett volna melegednie az időjárásnak, nos akkor is maradt a hideg...egész eddig kb 4-5 meleg napunk volt ezen a nyáron. De nézzük a jó oldalát, az állandó szél miatt mindig olyan friss levegőt szívunk, amiről a kontinensen élők álmodni sem mernek, a szmog is gyakorlatilag ismeretlen fogalom errefelé.

Az állatvilág nagyjából hasonló, mint amit láthatunk a kontinensnen, annyi különbséggel, hogy itt nincsennek koala macik, viszont vannak ördögeink:) Mondjuk a macik hiányát nem értem. Most, hogy rettenetes tűz pusztította el élőhelyeiket a kontinensen, és a keleti part egyedeinek 1/3-a elpusztult, miért nem hoznak át ide pár tucattal? Hallgattam egy szakértő interjúját a témában és semmi akadálya nem lenne a koalák gondtalan eukaliptusz rágcsálásának itt a szigeten. De mit értek én ehhez...

Szóval ördögök. Egykor az ország egész területén megtalálhatóak voltak, de az őslakosok levadászták őket. Itt ellenben megmaradtak... egészen az elmúlt évszázad végéig viszonylag háborítatlanul éltek, és lettek Tasmánia emblematikus állatai, miután az emberek az egyetlen vetélytársukat, az erszényes farkast ’sikeresen kipusztította’. A 90-es években azonban felütötte a fejét köztük egy csúnya rákos megbetegedés, ami az arcot támadja meg és ellehetetleníti a táplálkozásukat, éhhalálra kárhoztatva a szerencsétlen egyedeket. Írtózatos számban hullottak szegények, vele párhuzamosan megkezdődött az egészségesnek ítélt példányok biztonságos, betegség mentes helyre telepítése. Ilyen például Maria Island, és az egész Tasman peninsula, ahol Port Arthur is található. Szerencsére láttunk már élőben is itt egy párat Hobart környékén. Valamint Kata születésnapján decemberben elmentünk egy ördög menhelyre, ahol egészen közelről megcsodálhattuk az állatvilág legerősebb állkapcsát munka közben (méretéhez képest az ő harapása a legerősebb az emlősök között).

 
Kenguruk vannak, mindenhol, rengetegen😊 Inkább wallaby-k, de vannak nagyobb szürkék is. Mivel közel lakunk a természethez, néha beugrál a kerületünkbe is egy-kettő.😊 Sajnos vannak mérges pókok, több fajta is. Funnelweb, redback, white tail, meg amit kívánhatsz. Kígyók dettó. Sőt, skorpiók is megbújhatnak az erdőben az avarban csakúgy, mint bazi nagy hangyák (Inchman, Jack Jumper). Nem kell befosni azonban, mindennapi életünk során alig találkozunk párral. Én is csak red back-et láttam eddig, mikor csináltam valami kerti munkát. A csípésük sem feltétlenül fatális, időben orvoshoz kerülsz és minden rendben lesz...csak baromira fáj.

A vízben is megtalálhatóak a megszokott ragadozók, de azért jóval kisebb számban a hűvösebb éghajlat miatt. Annál több fóka és pingvin látogatja a partokat. Egy éve egy fóka úszott fel a folyón addig, ahol mi lakunk. Épp Robinnal sétáltunk, mikor megpillantottuk a part mellett kibukkanó lubickoló fóka fejét...Robin azonnal ment volna játszani vele😊

Ja igen, a folyó. A Derwent folyó csordogál lefelelé a hegyekből New Norfolkig, majd utána kiszélesesedik Hobart északi határának magasságában és onnan folyik bele egyenesen a tengerbe. Utóbbi közelsége miatt a folyón is észlelhető az ár-apály ingadozás. Elég sekély, mocsaras a part mellett, ezt apálykor láthatjuk. Sajnos fürdőzésre nem alkalmas, az ember sikeresen elcseszte a víz minőségét. Nem gáz, csak nem ajánlott. Valami alga miatt amúgyis barnás színe van, nem túl vonzó. Na meg ott is élnek nagyobb állatok, elvégre közel van a tenger...volt, hogy gyilkos bálnák úsztak fel elég hosszan a folyón. Őket sajnos azonban még nem láttam.

A patakokat és folyókat ne úgy képzeljétek el, mint például az Alpokban. A már említett alga miatt nincs az a gyönyörű kristálytiszta színe. "Azért nem teljesen átlátszóak, mert az élő és elhalt növényzet barnára festi a vizet, ami átfolyik rajta. Itthon ilyenek például a tőzegbányatavak" (bàtyàm javìtott). Nem csúnya, de más. Halak vannak bennük, főleg pisztrángok, amiket az angolok honosítottak meg a szigeten...végre valami értelmeset is csináltak😊 Az erdők is javarészt eukaliptuszfákból állnak, de hogy ne legyen annyira unalmas, van belőle jó pár fajta😊

Visszatérve a helyre, ahol élünk. A folyó mellett lakunk Hobart északi részén, Austins Ferry nevű városrészben. Árulkodó név ugye😊 James Austin is egy elítélt volt, aki az unokatestvérével a szabadulásuk után az 1820-as években kompjáratra kaptak engedélyt a kormányzótól. Ebből aztán szépen megszedték magukat, és tessék, a családról lett elnevezve a városrész is😊 Még a régi Austin ház is áll a folyóparton, sőt a leszármazottaik is itt élnek. Mondjuk ez nem nagy szám, a lakosság igen homogén, angolszász leginkább és gyakorlatilag a legtöbbnek az őse hajón érkezett rabként.

A kerület viszonylag új. 10-15 éve kezdték beépíteni a környező dombokat. Azt megelőzően legelő volt itt mindenhol. Hihetetlen milyen tempóban fejlődik, növekszik a város. Sajnos ennek azonban meg lesz a böjtje, illetve már jelentkeznek is a tünetek. Az infrastruktúrát valahogy elfelejtették fejleszteni. Lassan nem lesz elegendő a meglévő úthálózat, a parkolás komoly problémát jelent a városban, a tömegközlekedés pedig szörnyű és drága. Sajnálom, de még így is jobban megéri autóval járnom. Van egy sínpár be a városba, de kihasználatlanul hagyják már 20 éve. A folyó adottságait sem használják ki úgy, mint például Sydney-ben, ahol kompok tucatjait állították forgalomba. Itt meg egyet sem. Pedig az Incat hajóépítő cég a városban székel és felajánlotta, hogy leszállítja ingyen a hajókat, ha kiépítik az állomásokat. Az Incat által készített katamaránok járják egyébként többek között Európa nagy városainak a vizeit is.

A kormány és a városvezetés a felajánlás után gondolhatjátok milyen gyorsan neki kezdett az előmunkálatoknak😊De azért egy 11 millió dolláros tökéletesen felesleges gyalogos felüljárót sikerült elkészíteniük. Vannak gondok itt is a prioritásokkal😊

a házunk a házőrzővel:)

Mindent összevetve azonban azt kell mondanom, ideálisabb lakóhely, mint Sydney. Igen, hiányzik a régi életünk néha, de belegondolva ez itt sokkal élhetőbb, és biztonságosabb. Ennyire tiszta, csendes városban el tudjuk képzelni egy gyerek felnevelését is, valamint az ingatlanárak is megfizethetőek...még. Olyan komoly erdőtüzek és árvizek sincsennek, mint a kontinensen és remélem nem is lesznek. Az egyedüli negatívum a munkahelyek hiánya. De erről majd egy következő posztban.

be a városba

Hobart - Richmond

Richmond - Hobart CBD

Ausztrália legöregebb hídja, 1823-ban épült a szomszédos
Richmond városkában

Salamanca tér, háttérben a Mt. Wellington

a világ legnagyobb kétárbócós ketch hajója:
Aquijo a kikötőben az antarktiszi kutatóhajó mellett

Az elmúlt 4 év

2016. év elején írtam az utolsó bejegyzésemet, azóta igen sok minden történt. Kezdjük 2016-tal. Olvasva a történteket az lesz az érzésetek, hogy gyorsan le akarom csak pörgetni röviden a lényeget...így is van, nem akarok rá emlékezni sem, miken mentünk keresztül azóta😊

Az év eleje az esküvőre való készülődés jegyében telt, ami elég sok energiánkat emésztett fel, nem  beszélve a megtakarításunkról. De mindegy, szépen lezajlott minden, öröm bódottá miegymás😊. Köszönjük a gratulációkat, de a blog címe „Aussie adventures”, nem pedig Bazi Nagy Magyar Lagzi, úgyhogy rá is térhetünk a továbbiakra.

Mikor visszaérkeztünk Sydney-be augusztus elején, el kezdtünk utánanézni, hogyan és milyen módon tudunk a temporary residency vízumról permanent, azaz állandó lakosi vízumra váltani (a továbbiakban PR). Na a szar ekkor találta el a ventillátort és szállt mindenfelé. Kiderült, hogy hiába van meg Katának a szükséges pontszáma, hogy jelentkezhessen a PR-ra, gyakorlatilag esélyünk sem lenne megkapni. Új-Dél-Wales állam (New South Wales, a továbbiakban NSW) annyira telített, hogy csak a legmagasabb pontszámmal rendelkező jelentkezők kapják meg a meghívót a PR-ra. Nekünk csak az lett volna a járható út, ha Kata megcsinálja az IELTS nemzetközi angol nyelvvizsga 8-as fokozatát (a 9-es a max). Ez sajnos lehetetlennek tűnt. Szerintem átcseszés, lehúzás az egész, de ez csak az én véleményem. Négy modulból épül fel a vizsga: hallgatás, olvasás, beszéd és írás. Mindegyikből egységesen kell elérni a 8-ast. Katának volt, hogy az egyikből 8.5 és 8-as is összejött, de egyet mindig lehúztak...ami a dühítő, hogy mindig valamelyik másikat. Ezeknek a próbálkozásoknak fájó anyagi vonzata is volt. Ugyanis minden egyes vizsga kb 340 dollár (szorozd be 200-zal). Az IELTS-cel való pontszerzésünkről tehát egy idő után letettünk, de akkor mit lehet tenni? Az világos volt, hogy Sydney-ből, illetve NSW-ből el kell költöznünk 5 év után...de hová. Közben Kata elhelyezkedett a szakmájában és könyvelőként kezdett el dolgozni egy japán import cégnél. Ez sem segített azonban a helyzetünkön. Valamit ki kellett találnunk, különben pakolhattunk és repülhettünk volna végleg haza. Kétségbeesésünk közepette kaptunk egy tippet Tasmániáról. Kata utánanézett és igen, volt egy kis kapu, amivel sikerülhet itt maradnunk. Amennyiben felszámoljuk életünket és áthelyezzük székhelyünket Tasmániába.

A kutakodás közepette megérkezett Apukám és unokahúgom is látogatóba 2016 karácsonyára. Jó érzés volt, hogy velünk voltak, mert az agyunk ezerrel pörgött az igen kétséges itteni jövőnkön...addig is tudtunk másra koncentrálni.

Próbáltuk őket elvinni ide-oda a szokásos helyekre. Szerencsére nagyon szép időnk volt...ami az én értelmezésemben embertelen meleg. De ők nagyon élvezték. Jervis bay-ben bikacápákba is belefutottunk. Az mondjuk vicces volt. Épp áztattam magam a vízben, mikor látom, hogy a távolban mindenki kirohant a parta miközben egy nő szalad az irányunkba és kiabálja, hogy kifelé. Kimászva a vízből odamenvén a többiek felé láttuk is őket, két bikacápa úszkált fel-alá a parttól pár méterre. A bikacápa pedig nem játék.

Apum a városban meglepetésre egyedül is elbuszozgatott nulla angol nyelvtudással és nem tévedt el soha. Mikor nem az utcákat járták, a konyhába fészkelte be magát...mit mondjak, az a két és fél hét nem a diétáról szólt😊

Vissza a vízum mizériára. Ausztráliában van egy egységes szövetségi szabályozás, de az államoknak gyakorlatilag szabad kezet adtak, hogy milyen feltételeket kell teljesíteniük a delikvenseknek, hogy jogosulttál váljanak egy ’state sponsorshipre’, ami az előszobája a PR-nak, vagy a temporary residency-nek (ideiglenes letelepedés, továbbiakban TR). Tasmánia és Northern Territory 2017 év elején még nem gördített nagy akadályt az államukban való letelepedés elé. Kicsi államok, kevés településsel és szakképzett lakossal. Az Északi Területeket élből kizártuk. Eleve csak fele annyian lakják, mint Tasmániát és annyira meleg van, hogy nincs is rá megfelelő szó a magyar nyelvben. Már az első pár hónapban bedobtam volna a törülközőt az időjárás miatt, Kata meg a kánikula miatti nyafogásom miatt😊

Maradt tehát Tasmánia. A Tasmán kormány 2 évvel ezelőtti állapot szerint adott volna meghívót a PR-hoz, hogy ha Katának van szakmája, amely képesítést itt szerezte az országban és rajta van a hiányszakmalistán (könyvelő, tehát pipa), megfelelő életkorban van (pipa) és fel tud mutatni állandó munkahelyet (35 óra/hét) itt, Tasmániában. Utóbbival kezdődtek a gondok.

Januárban felmondott a japánoknál és előre ment a szigetre lakást és munkát nézni. Mindkettő elég körülményes, főleg ha belegondolunk, hogy teljesen egyedül volt egy számára ismeretlen államban/városban. Eleinte egy szállóban lakott többedmagával, de pár hét alatt sikerült összefutnia egy magyar lánnyal, aki a tasmán férjével él itt már jó pár éve (Timi és Ben). Nagyon kedvesek, szimpatikusak és segítőkészek, óriási szerencsénk volt, hogy megismerhettük őket. Magukhoz vették Katát és onnantól együtt kerestek házat. Találtak is egyet viszonylag elég gyorsan a közelükben. Timi ráadásul a munkahelyére is be tudta tolni, de a vízumunk szempontjából sajnos nem volt releváns, mert egy hónapos meghatározott idejű szerződéssel alkalmazták, anyagilag azonban nagyon jól jött.

Most, hogy lett házunk itt lent és Katának munkája határozott időtartamra, rajtam volt a sor. Időközben már el kezdtem túladni a sydney-i lakásunkban található bútorok egy részén és felmondtam a munkahelyemen is március 20-i hatállyal, amit nehéz szívvel tettem, mert tényleg nagyon szerettem.

Beszereztem a szükséges dobozokat, ragasztókat, miegymást, ami elengedhetetlen a költözéshez. Találtam egy konténeres költöztető céget is, aki háztól házig szállítja a cuccainkat. 2011 decemberében fejenként egy bőrönddel érkeztünk és most 5,5 évvel később cefet sok dobozt sikerült telepakolni minden szarral, valamint jött velünk ide délre az ágyunk, a TV és a TV asztal is. A kisebb cuccainkat bepakoltuk a Camry-be...úgy néztünk ki az indulás napján, mint a málhás cigányok telepakolt zsigulival...csak a szamár hiányzott a hátsó ülésről. A csomagtartó csurig volt, a hátsó üléseken pedig majdnem a plafonig értek a dolgaink. Én vezettem, Kata meg Robinnal osztozott az anyósülésen és a lábtéren.

Könnyes búcsúk után egy hétfői napon elindultunk Sydney-ből Melbourne felé. Az utat egy nap alatt meg lehetne tenni, de mi beiktattunk egy megállót NSW és Victoria állam határán Albury-ben. Másnap pedig robogtunk tovább, hogy elérjük az esti 7-es Spirit of Tasmania kompjáratot Melbourne-ből. Nem kellett nagyon rohannunk, a városon is gyorsan átsiklottunk, a kikötőben még volt időnk kiszállni, Robinnal sétáltunk egy nagyot, valamint kapott enni is. Ő ugyanis nem utazhat fent a fedélzeten velünk, hanem be kellett raknunk egy ketrecbe azon a szinten, ahol az autót is parkoltuk. Komoly ellenőrzésen megy keresztül az ember a hajóra való felhajtás előtt, pl semmiféle gyümölcsöt nem lehet bevinni Tasmániába (nincsen muslica a szigeten, és nem is tervezik betelepíteni őket) és Robinnak is rendelkeznie kell nemcsak veszettség, hanem szívférgesség elleni oltással is. Tasmániában ugyanis nincs jelen ez a betegség sem. Na, tehát egy túlméretezett rámpán felhajtottunk a hajó óriási gyomrába, beraktuk a kis Robint a ketrecébe a takarójával együtt és felmentünk a fedélzetre. Nem foglaltunk szobát, erre nem akartunk már költeni. Az ülés különben is nagyon kényelmes volt, amin hátradőlve lehetett aludni. Este mászkáltunk az emeletek között, ettünk-ittunk, néztük a Bass szoros viharos hullámait az éj sötétjében, majd nyugovóra tértünk. Hajnali hatkor ért Devonport kikötőjébe, ami Tasmánia 3. legnagyobb városa (kb 30.000 fővel😊).

Melbourne

Mikor mentünk le felszedni Robint, nagyon tündéri volt. Picit aggódtunk, hogy fogja bírni (összepisili, vagy összefossa e magát), de felesleges volt. Ott ült a ketrecében nyugodtan 11 órán keresztül és várt ránk😊. Robinnal együtt beültünk a kocsiba, le a rámpán és kerestünk gyorsan egy zöld parkot, ahol  végre Robin is könnyíthetett magán.

Devonportból Hobartig még kb 280km-t kellett vezetnünk, amit a sebességkorlátozások és építkezések miatt 3 óra alatt sikerült abszolválni, de végre megérkeztünk új otthonunkba. Örömmel konstatáltam, hogy Kata nagyon pöpec házat választott Hobart, Austins Ferry nevű városrészében. Olyan, mint egy falu, de nem a kádárkockás😊 Minden ház új építésű, 20 km- re van a várostól, de az autópályán ott vagyok a központban 20 perc alatt. Nagyon csendes környék, biztonságos, nekünk tökéletes. A ház 3 szobás, ennél kisebbet szerintem nem is építenek. Kis hátsó kerttel, terasszal és elől egy zöld gyeppel. Mindezt heti 390 dollárért per hét. Csak az áramért kell plusszban fizetnünk, ami a fűtés miatt télen igen csak fájó tud lenni. A szomszédok aranyosak, vagy nyugdíjasok vagy fiatalabb házaspárok gyerekekkel.A szembeszomszédommal különösen jó a viszonyunk. Daniel bácsi és Marie néni egy francia-mauritiusi házaspár. Nagyon sokat segítettek az elmúlt majd 3 évben és én is próbálom viszonozni.

Megérkeztünk hát Hobartba, életünk új szakasza elkezdődött, de nem sok gyönyör volt benne, bár ezt akkor még nem sejtettük.

Nekem viszonylag gyorsan sikerült állást találnom. 22-én érkeztünk és április elején már dolgoztam is. Még korábban elküldtem a resumémat egy újonnan nyíló vendéglátóipari egységnek, akik láttak bennem fantáziát és fel is vettek. Egy csokoládézó láncról beszélünk, amelynek van kb 50 üzlete országszerte. A fő profilja édesség, forró csoki, plusz minden amit 10-ből 10 fogorvos nem ajánlana.

Kata azonban továbbra is sikertelenül próbálkozott szakmájában állást találni, ami valljuk be, egy 200.000-es városban, ahol arányaiban jóval kevesebb külföldi él, mint más nagyobb városokban, nehéz küldetésnek bizonyult. Arra hamar rájöttünk, hogy itt akkor érvényesülhetsz, ha ismersz valakit...lehetsz te bármilyen fasza gyerek, ilyen diplomával meg olyan tapasztalattal, ha nem vagy valakinek a valakije, akkor veszett ügyed van. Kata is úgy kapta meg jelenlegi állását egy állami megrendelésekből élő cégnél, hogy Anyum párjának az öccse mélyen benne van/volt a zöld mozgalomban és volt egy ausztrál zöld párti szenátor ismerőse Tasmániából, akivel még 2017 májusában leültünk beszélni. Utána nem történt semmi egy évig, de 2018 július elején kaptunk egy hívást egy cégtől, hogy a szenátor asszony ajánlotta Katát, van e kedve interjúra menni. Bement, megszerették és azóta is nagy becsben tartják😊

Nem akarok belemenni a következő időszak hercehurcáiba, legyen annyi elég, hogy Kata itt is szerzett egy egyetemi diplomát potom 27.000 dollárért, az idegösszeomlás környékezett mindkettőnket majdnem két évig, minden áldott nap. Képtelen voltunk tervezni a jövőnket, mert fogalmunk sem volt arról, hol leszünk akár a következő hónapban. Mindazért, amiért küzdöttünk, dolgoztunk, tanultunk 2011 decemberétől, veszni látszott...legalábbis így láttuk, mikor 2019 áprilisában lejárt az addig érvényes áthidaló vízumunk és még nem bírálták el a januárban beadott TR vízumkérelmünket. (Azért csak TR, mert a szemetek 2018 július 1-jén megemelték 5 ponttal a PR határait, így arról lecsúsztunk, de sebaj, a TR is tökéletes) Össze kellett tehát pakolnunk mindent a házban, bedobozoltuk életünket, Robinnak sikerült egy aranyos családot találni, akik vállalták, hogy vigyáznak rá, amíg kiderül mi lesz velünk.

Két opció állt előttünk:

• ·      megkapjuk a vízumunk és gond nélkül visszajöhetünk, folytathatjuk tovább itteni életünk most már stresszmentesebben
• ·      nem kapjuk meg, és túl kellett volna adnunk a dobozban lévő cuccainkon, vagy áthozatni őket Európába; eladni az autóinkat, és Robinnak megszervezni a transzfert Hobartból Budapestig

Mint kitalálhattátok már, az első verzió valósult meg, augusztus végén megkaptuk a vízumunkat. Az addig otthon töltött 4.5 hónap azonban nem úgy telt, ahogyan azt az ember elképzelné.

Minden napunk úgy kezdődött, hogy ránéztünk egy nem hivatalos weboldalra, ahol a vízumkérelmek elbírálásának idejét lehet követni az igénylők által feltöltött adatok alapján. Azt néztük, hogy a mi január 9-én beadott kérelmünkre kb mikor kerülhet sor...nem nagyon siettek. Ennek megfelelően kellően stresszesek is voltunk, amin az én esetemben a család és barátok közelsége napközben enyhített, de este magunkra maradtunk a gondjainkkal és csak azon zakatolt az agyunk, hogy mi lesz, ha nem...merre tovább és hogyan. Ennyit jelentett az a több, mint 7 év munka? Persze mondták, ne így fogjam fel, hiszen mennyi tapasztalatot szereztem és milyen lenyűgöző szépségű helyeken éltem, jártam, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy az életemből elment ennyi év, lehet a semmiért.

Mindenesetre próbáltam kihasználni, hogy otthon vagyok és sokat voltam végre a családdal és a Balcsin. Szegény Katának azonban már kevésbé volt ennyire élvezhető az otthoni lét. Neki a főnőke belement, hogy otthonról home office-ban nyomja a munkáját és alkalmanként skype-on jelentkezzen be. Ez egyfelől óriási szerencse és segítség volt, hiszen az itt lévő házunkat fent kellett tartanunk (nem hittük el, hogy ilyen sokáig fog tartani az elbírálás folyamata), biztosítást fizetni, Robinnak vásároltuk az élelmet online, szerveztük az éves szurit neki, telefonszámlánkat szintén rendezni kellett. Egyszólván, voltak állandó kiadásaink, amiket Kata fizetéséből tudtunk kiegyenlíteni. Annak hiánya igen nagy probléma elé állított volna minket. Ráadásul Kata esténként dolgozott az időeltolódás miatt, nappal viszont nem sokat aludt...ehhez hozzájárult az állandó idegeskedés, stresszelés. Próbáltunk kikapcsolódni, és elmentünk pl Egerbe, Miskolcra, Hortobágyra, Hévizre, valamint eltöltöttünk pár napot Hallstadtban is, de a laptop, pecsét és a nyomtató-szkennelő állandó kísérője volt az utazásainknak. Hallstadtban például a nappali kirándulás után éjjel kettőig dolgozott. Nem az a klasszikus nyaralás volt, amire az ember vágyik.

Augusztus 29-én reggel mentem Katáért, hogy akkor induljunk Olaszországba pár napra. Ott ültem a kanapén náluk, miközben pakolászott és ránézett a telefonjára. Kikerekedett a szeme, nézett rám elképedve én meg nem értettem. Aztán bökte ki végre, hogy megvan. Abban a pillanatban pedig vegyes érzelmek támadtak fel bennem. Ahelyett, hogy ugráltam volna örömömben, csak ültem ott és mosolyogtam. Hogy megértsétek viselkedésem, a vége felé már olyannyira tele volt mindenem a kudarc, az ausztrál állam általi elutasítottság érzésével, hogy inkább Európában szerettem volna maradni, fene se vágyott vissza ide. Sajnos az elmúlt évek szenvedései kissé keserű szájízt hagytak bennem.

De próbáljunk koncentrálni a pozitív dolgokra. Végre láthatjuk újra Robint, aki most is itt szendereg tündérien mellettem írás közben😊 Ez és a végtére is jó hír olyan lendületet adott nekünk az Olasz túrára, hogy meg sem álltunk Velencéig...ja nem, Keszthelyig. Előtte aludtunk egyet Attiséknál és csak másnap reggel indultunk tovább délre. Elég unalmas 6 vagy 7 óra vezetés lehetett és Kata sajnos nem vehette át a kormányt, mert csak automatára van jogsija, a manuális váltó kezelését pedig nem akkor ott helyben szerette volna megtanulni. Így egyedül vezettem le a Keszthely-Velence/Murano/Burano-Pisa-Firenze-Modena-Cinqueterra-Garda tó-Verona-Budapest távot. Gyönyörű egy ország, de gondolom sokan jártatok már arrefelé. Rengeteg szépet láttunk és még többet kihagytunk. Nem is tudom mennyi idő kéne, míg minden kis zeg zugát bejárja az ember Észak Olaszországnak. Kis segítség volt, hogy Valentina barátunknál székeltünk Modenában, így legalább a szállásunk meg volt oldva...5 csillagot kapott tőlünk a vendéglátásra😊

Mikor hazaértünk, még volt kb egy hetünk az indulásig. Ezt az időt a családdal és barátokkal töltöttük, mivel tudtuk, megint nem látjuk őket egy-két évig.

Ha már repülőút, a visszaút teljesen átlagos volt, de amikor mentünk haza még április 23-án a Qatar társasággal, volt egy napunk körbenézni Dohában. Történt ugyanis, amíg Melbourne-ben várakoztunk a csatlakozásra, Kata kapott egy hívást a légitársaságtól és sajnálkozva közölték, hogy nem fogjuk elérni a Budapesti csatlakozást Dohából, de ne aggódjunk, mert a következő gép indulásáig foglaltak nekünk egy szobát egy 4 csillagos szállodában kétszeri étkezéssel a terülj-terülj asztalkájú éttermükben. Oh yeah!:) Volt egy napunk gyakorlatilag körbejárni a városban, mikor 14 óra repülés után odaérkeztünk. Egyszerre különleges és sivár...vagy éppen azért különleges, mert sivár az egész ország...nem tudom. Nekem mindenesetre tetszett, habár élni nem szeretnék ott...rohadt meleg van!
De bejártuk a régi várost és természetesen a piacot is, ahol kötelezően bevásároltunk ebből-abból és alkudoztam olyan szinten, hogy a végén már én éreztem kínosnak a helyzetet. Bár utólag belegondolva szerintem ők még élvezték is, ez élteti őket😊

Tehát a visszaút zökkenőmentes volt, sikeresen landoltunk Hobartban, ahol Feri barátunk már várt ránk és hazafuvarozott. Itthon bebikáztuk az autóinkat, mert ugye hónapokig nem használtuk a járgányokat, az aksiknak pedig szükségük volt egy kis löketre. Következő nap vettük észre, hogy teljesen portalan a házunk, minden tiszta. Igencsak meglepődtünk, és el kezdtünk különféle agyament elméleteket gyártani, hogy hogyan lehetséges ez...aztán pár hétre rá árulták el nevetve Feriék, hogy Feri neje, Timi kitakarított, mikor tudták, hogy jövünk vissza😊 Csodák azért mégsincsennek.

Pár nap pihi és Robinnal való időtöltés után mindketten mehettünk vissza dolgozni. Katát olyannyira várták vissza, hogy a rákövetkező héten elő is léptették😊

Nagyon nagy vonalakban ez a történetünk tehát a vízumunkkal. Most van egy ideiglenes letelepedési engedélyünk, ami 4 évig érvényes, de a pláne ebben, hogy innentől már nem kell a nyomorult pontokat gyűjtenünk. Elégséges felmutatnunk 1 év munkaviszonyt heti 35 órában. Ez pedig gyakorlatilag már meg is van. Na de erre térjünk vissza egy év múlva, mikor leghamarabb jelentkezhetünk a PR-ra.

Siroki vár

Joggal merülhet fel bennetek a kérdés, vajon megérte, megéri e egyáltalán ez a sok hercehurca? Őszintén szólva már nem mindig vagyok benne biztos, csak remélni tudom, hogy innentől sínen vagyunk. Elvégre a lepényhal először, a remény hal meg utoljára...bocsi😊

Velence