Kirándulás északon

Februárban még itt volt Anyukám, mentünk kifelé a nyárból, elmentünk hát az északi partra kempingezni egyet. Marcus nagyon várta már, hogy sátorban aludjunk, a szülei kevésbé. Jó buli persze, de azért az ágyat jobban szeretjük😊 Ulverstone városát néztük ki magunknak, azon belül is az Apex Beachside Holiday Park-ot, közvetlenül a parton. 300 km a táv és 3 óra út keresztül a szigeten. Még sosem időztünk tovább pár óránál az északi részen, gondoltuk itt az ideje. És milyen jó ötlet volt! Amilyen kicsi a sziget, olyan változatosak a tájai. Míg délen inkább állattenyésztés és gyümölcstermesztés a fő profil, addig fent a növénytermesztés. Mindig csodálkoztam, honnan van a helyi kenyérhez (Cripps a brand neve) a búza. Most megtudtuk, kilométer hosszan terülnek el a táblák, kellemes volt közöttük vezetni, olyan, mintha az Alföldön autókáztunk volna, azzal a különbséggel, hogy csipkézett hegyek vettek körül a távolban. Az éghajlata értelemszerűen kicsivel melegebb, mint Hobarté… messzebb van az Antarktisz. A szélsőséges időt viszont itt sem úsztuk meg. Szerintem a szélcsend ismeretlen fogalom arrafelé. ‘Roaring forties’ erős nyugati szél hatása érződik, mely a déli féltekén tombol a 40 és 50 déli szélesség között. Az pedig pont itt megy át a Bass-szoroson Tasmánia és Melbourne között, telibekapva az északi településeket a szigeten. Akit jobban érdekel: https://oceanservice.noaa.gov/facts/roaring-forties.html

Maga a kemping nagyon otthonos, jól felszerelt, tiszta, kulturált. Rengeteg sátor és RV (recreational vehicle) hellyel, középen egy nagy konyhával és rengeteg wc-, zuhanyzóval. A konyha jól felszerelt sütővel, hűtővel és eszközökkel, valamint megtoldották még két BBQ-val is a ház mellett. A legnagyobb szenzáció a kis pingvin kolónia, akik ott élnek az emberekkel szimbiózisban. Oltári cukik, ahogyan esténként tipegnek át a sátrak között a víz felé igyekezve. Van, amelyik egy nagy farönk alatt alszik közvetlenül a sátrak mellett, többen a bokorban. A víz egyébként meglepően kellemes volt, legalábbis nekem és Anyumnak, Kata más véleményen volt😊

Ha már ott voltunk, körbe is néztünk, mit érdemes még megtekinteni a 3 napban. Először Stanley-be látogattunk, ahol egy érdekes geológiai formáció tekinthető meg, The Nut. A Bass-szorosból kiemelkedve magasodik a kis városka fele. Ez az ikonikus kisebb hegy egy régen kialudt vulkán magja. A város tájképének szerves részét képezik és lenyűgöző kilátást nyújt a városra. Van egy kis libegő is, ami fel- leviszi a turistákat, de a bátrabbak megpróbálkozhatnak a gyalog felmenetellel is. Sok sikert hozzá, iszonyat meredek. Miután felért az ember, gigantikus nagyságú legyek támadtak meg, na nem vívtunk élet-halál harcot, de rohadtul idegesítőek voltak. Akkor még nem tudtuk, hogy ez csak a kezdete annak, amit az észak tartogat számunkra😃

Visszafelé beugrottunk Penguin kisvárosba. Nagyon családias, nyugis üdülőváros képét mutatta. A tengerparton van minden, élőzenés bár, homokos strand, gyűjteni való kavicsok… óriás pingvin szobor, abból több is.

A második teljes napon Cradle Mountain volt az úti cél. Azt hiszem már meséltem róla korábban. Cradle Mountain - Lake St Clair National Park egy osztrák kalandornak köszönhető. Gustav Weindorfer és felesége valahogy idekerült a világ végére és a környéken kóborolva beleszerettek a tájba és el kezdtek kampányolni a terület védetté nyilvánításához. A kunyhója az öreg Gusztávnak még mindig látható az erdőben. Ma már egy korrekt információs központ épült ki a hegy lábánál, ahonnan charter járatok viszik fel a túrázókat a Dove Lake-ig. Ha rákerestek Google Maps-en, láthatjátok, hogy rengeteg túraútvonal indul innen körbe, illetve egészen Lake St Clair-ig. Ez utóbbi a híres Overland track. Kb 6 napos túra egy kunyhókkal kiépített ösvényen… szerintem kihagyom. Ez állítólag igen embert próbáló. Idén is odaveszett pár kínai turista télen, mert nem voltak megfelelően felkészülve és egyszerűen kihűltek az éjszaka.

Itt támadtak meg megint a gigalegyek még nagyobb számban, komolyan mintha valami horrorfilmet forgattak volna. Ha a fecskék eltalálnának ide délre, óriási nagy fiesztát rendeznének. Az információs pultnál egyébként kedves magyar szó fogadott minket. Kata foglalta le elektronikusan a jegyeket előre és a tipikusan magyar neve felkeltette az érdeklődését az egyik alkalmazottnak, aki a jegyeket adta ki. Szerencsére hozzákerültünk, és akkor esett le az állunk, hogy az ausztrál srác kis akcentussal ugyan, de nagyon szépen, választékosan köszöntött minket és mutatkozott be, mesélte el életét. Kiderült, hogy kb. 20 évig volt házas egy magyar nővel és a Velencei tónál laktak. Kicsi a világ. Ha valaki ráismer Andrew-ra, akkor jelentem, jól érzi magát itt a vadonban, ha a legyek meg nem ették azóta😊

A harmadik nap már szedtük a sátorfánkat (haha), összepakoltunk mindent és indultunk hazafelé a kényelmes franciaágyunk irányába😊 Útközben 2 helyen is megálltunk. Az egyik a család édesszájú különítményének kívánsága volt (Nagyi és Apa😊): Anvers Chocolate Factory (https://anvers-chocolate.com.au/) kiváló kézműves termékekkel, a környékbeli fogorvosok ajánlásával. A második megálló egy játékbolt volt Latrobe-ban, Reliquaire (https://reliquaire.com/). Ez óriási hely, felnőttként is el tudnék tölteni pár órát, mint egy mini Disneyland😊 Van ott minden, élethű páncéltól Elf-en keresztül Dinókig, eszméletlen és egyben vicces választékkal. Szerintem belépőt kéne szedniük, mert a legtöbben csak nézelődni mennek oda, ahogyan mi is. Elég nehéz volt Marcus-t lebeszélni mindenféle dinoszaurusz állat megvásárlásáról, vagy engem egy élethű páncél a kardjával együtt a kocsiba tuszkolásáról. Miután nullszaldósra kihoztuk a játékbolt vizitet, sikerült végre elindulnunk hazafelé… az a három óra hipp-hopp elroppant. Mindent egybevetve, nagyon tetszett a sziget északi része, szívesen visszamennék még, akár sátorozni is😊

The Nut

Stanley fentről

Bass szoros

lefelé sétáltunk

Távolban a Cradle Mountain

Dove Lake a csónakházzal, csónakok nélkül

Stonehenge Penguin-ben:)

Nyugati parti kirándulás

Júliusban nyakunkba vettük a Nissant, vagy fordítva, és útra keltünk a nyugati part felé. Egyszer már jártunk arra, még amikor bátyámék itt voltak 2018 decemberében. Azóta vágytam vissza, legalább látogatóba.

Gyönyörű, vadregényes erdőkkel ölelt, kacskaringós autóút vezet át a Franklin-Gordon Wild Rivers Nemzeti Parkon keresztül. Hobarttól Lake St Clair-ig is igen gyéren lakott a sziget, onnantól viszont egészen Queenstown-ig nincsen semmi, csak erdők, hegyek és patakok… meg lehet szokni a látványt 

Érdemes teletankolni az autót indulás előtt, mert nem sok benzinkutat találni az út során. Lake St Clair-nél természetesen meg kellett állnunk – egy gyönyörű szép, természetes tó, hegyekkel körülvéve. Tudom, tudom, az osztrák Alpokban tucatnyi ilyet látni, de Ausztráliának ez jutott 

Ez a tó az ország legmélyebb természetes tava. Ha ránéztek a térképre, rengeteg kisebb-nagyobb tavat is láthattok a szigeten, azok viszont mind ember alkotta, duzzasztott víztározók. Az 50-es, 60-as években nagyüzemben tolták a gátépítéseket, minek köszönhetően Tasmánia gyakorlatilag önellátó lett energiaellátás tekintetében… Az már más kérdés, hogy nagyvonalúan eladják a mainlandnek, és a tasmán állam onnan vásárolja vissza a hiányzó energiát. Ne kérdezzétek, vannak problémák itt is.

Ezek a gát mögött elterülő tavak rekreációs célt is szolgálnak, főleg a horgászat népszerű, lévén betelepítették a lazacot, pisztrángot.

Lake St Clair-től elindulva 100 km és másfél óra után érünk el Queenstownba. Az út során számtalan kopár, sziklás hegy mellett halad el az út, kiépített turistautak várják a kalandra vágyó túrázókat. Melegen ajánlott az 1446 méteres Frenchmans Cap-re vezető többnapos túra, melynek egy része a híres Franklin folyó mentén halad. Aki utána akar nézni, mik történtek itt pár évtizede a természet érintetlenségének megőrzése érdekében, annak itt van egy pár link:

 www.franklinrivermovie.com

 https://en.wikipedia.org/wiki/Franklin_Dam_controversy

Valamint az általam készített videó is a folyóról a függőhídról:

Mielőtt beérnénk Queenstownba, érdemes megállni Nelson Falls-nál. Gondosan kiépített fapallós tanösvény vezet egészen a vízesésig, amely egészen lenyűgöző. Az ösvény során kisebb táblák mutatják a Föld geológiai átalakulásának folyamatát a térségben. Imádom, hogy mindenhol kirakják ezeket a táblákat, ahonnan megtanulhatjuk, hogyan alakultak ki a hegyeink, vízeséseink. Itt egy pár kép, beszéljenek helyettem.

Queenstownba érve elképesztő sivárság fogadott minket, mint később megtudtuk, ez bizony az emberi beavatkozásnak köszönhető. Közel 130 éve kezdtek el bányászni, de nem is inkább aranyat, hanem ezüstöt, rezet. A bányászathoz szorosan kapcsolódó kohók működéséhez pedig a környékbeli erdőket irtották ki igen sikeresen. A táj ma is nyögi a több mint 100 évvel ezelőtti bányászat terheit.

A város egyébként állítólag 120 éve a világ leggazdagabb bányavárosa volt, de ezt nehéz elhinni, ha végignézünk a mai városképen. Nagyon lehangoló, olyan Twin Peaks-es hangulatú kisváros. Egyedül a régi épületek emlékeztetnek egy hajdan büszke és prosperáló bányavárosra. Az Empire Hotel belső építészete még ma is lehengerlő, szinte elképzeltem, ahogyan az ausztrálok legendás operaénekesnője, Melba sétált le a széles, díszes fakorláttal szegélyezett lépcsőjén (tényleg járt ott a város fénykorában).

Szinte mindenki rokona mindenkinek, a fiataloknak pedig nem sok kilátása van a jövőre nézve – az üzletek bezártak, a bánya, amit egy tengerentúli cég vásárolt fel, jelenleg nem sok embert foglalkoztat, és valószínűleg nem is fog a továbbiakban sem. Helyiektől megtudtuk, hogy javában zajlik a mesterséges intelligencia és robotika bevezetése a helyi bányászatba.

Az emberek ugyanakkor nagyon kedvesek voltak. Amiért mentünk, az hibátlan volt:

West Coast Wilderness Railway (https://wcwr.com.au), az az erdei kisvasút, ami miatt választottuk ezt a célpontot. Gondoltuk, Marcus imádni fogja, de tudat alatt inkább Apa – tehát az én – vágyam volt felülni erre a gyönyörűen felújított, korabeli gőzmozdony vontatta nosztalgia-kocsira. A hajdani bányavasút útvonalán szállítja a vendégeket a Queenstown–Strahan táv feléig, ahol visszafordul.

Az út során megálltunk egyszer egy aranybányánál – itt lehetőségünk volt az aranymosást kipróbálni, természetesen sikertelenül. A hegyből odavezetett vizet engedték be egy kb. 15 méter hosszú, széles vályúba a sóderrel együtt, és adtak mindenkinek egy-egy aranymosó tálat. A filmekből látható körkörös mozdulatok elvégzése során hárman is találtak kicsi aranyrögöt, hiszen a hegy még mindig rejteget tekintélyes mennyiséget.

Mi a drágább jegyet választottuk a vonatra, mivel azzal ételt is felszolgáltak. Nagyon jó döntés volt – igazi, korabeli uraknak/hölgyeknek éreztük magunkat  Olyan boldog, gyermeki arccal tekintettem ki az ablakon, nézve a pöfögő gőzmozdonyt elöl és a párás ködben eltűnő esőerdőt hátul, hogy el is felejtettem: mindezt Marcusért tesszük. Állítólag neki is tetszett 

Említettem Strahan városát is. Itt volt a végállomása a bányavasútnak, tengeröböl melletti kikötő lévén itt rakodták át a teherhajókra az ásványi anyagot és szállították Melbourne-be. Strahan azonban egészen idilli kisváros képét mutatta – mintha egy másik világ lenne. Pár percre van az Indiai-óceán is, amely nagyon kellemes hőmérsékletű volt. Na, nem fürödtünk, csak elkapott egy nagyobb hullám és beterítette a lábunkat 

Meglátogattuk Trial Harbourt is, amit a világ végének hirdetnek. Valóban olyan érzése van az embernek, mikor a főútról vezető göröngyös, murvás mellékúton megérkezve a végső kanyarnál megpillantja az ember a végtelen óceánt a magas partról és a kicsiny település pár házát a parton. Gondban lennék, ha itt élnénk és elfogyna a tejföl… A legközelebbi bolt legalább fél óra, és az sem biztos, hogy nyitva van este. Mindezért azonban kárpótolja az itt élőket/nyaralókat a természet nyugalma. Pár napig kipróbálnám én is itt az elvonulást.

Wedge tailed eagle egy roadkill-lel

Meglátogattuk még Zeehan városát is, ami egykoron ugyancsak bányaváros volt, mára pedig sajnos egy lepusztult szellemváros képét nyújtja. Szomorú látni, hogy a néha arra járó turistákon kívül nem sok bevételi forrásuk van. En bloc elmondható ez az egész nyugati partról: gyéren lakott terület, kilátástalan jövővel – de lenyűgöző állat- és növényvilággal.

Összességében érdemes elautózni és eltölteni pár napot a környéken. Nem bánjátok meg.