Júliusban nyakunkba vettük a Nissant, vagy fordítva, és útra keltünk a nyugati part felé. Egyszer már jártunk arra, még amikor bátyámék itt voltak 2018 decemberében. Azóta vágytam vissza, legalább látogatóba.
Gyönyörű, vadregényes erdőkkel ölelt, kacskaringós autóút vezet át a Franklin-Gordon Wild Rivers Nemzeti Parkon keresztül. Hobarttól Lake St Clair-ig is igen gyéren lakott a sziget, onnantól viszont egészen Queenstown-ig nincsen semmi, csak erdők, hegyek és patakok… meg lehet szokni a látványt 
Érdemes teletankolni az autót indulás előtt, mert nem sok benzinkutat találni az út során. Lake St Clair-nél természetesen meg kellett állnunk – egy gyönyörű szép, természetes tó, hegyekkel körülvéve. Tudom, tudom, az osztrák Alpokban tucatnyi ilyet látni, de Ausztráliának ez jutott
Ez a tó az ország legmélyebb természetes tava. Ha ránéztek a térképre, rengeteg kisebb-nagyobb tavat is láthattok a szigeten, azok viszont mind ember alkotta, duzzasztott víztározók. Az 50-es, 60-as években nagyüzemben tolták a gátépítéseket, minek köszönhetően Tasmánia gyakorlatilag önellátó lett energiaellátás tekintetében… Az már más kérdés, hogy nagyvonalúan eladják a mainlandnek, és a tasmán állam onnan vásárolja vissza a hiányzó energiát. Ne kérdezzétek, vannak problémák itt is.
Ezek a gát mögött elterülő tavak rekreációs célt is szolgálnak, főleg a horgászat népszerű, lévén betelepítették a lazacot, pisztrángot.
Queenstownba érve elképesztő sivárság fogadott minket, mint később megtudtuk, ez bizony az emberi beavatkozásnak köszönhető. Közel 130 éve kezdtek el bányászni, de nem is inkább aranyat, hanem ezüstöt, rezet. A bányászathoz szorosan kapcsolódó kohók működéséhez pedig a környékbeli erdőket irtották ki igen sikeresen. A táj ma is nyögi a több mint 100 évvel ezelőtti bányászat terheit.
A város egyébként állítólag 120 éve a világ leggazdagabb bányavárosa volt, de ezt nehéz elhinni, ha végignézünk a mai városképen. Nagyon lehangoló, olyan Twin Peaks-es hangulatú kisváros. Egyedül a régi épületek emlékeztetnek egy hajdan büszke és prosperáló bányavárosra. Az Empire Hotel belső építészete még ma is lehengerlő, szinte elképzeltem, ahogyan az ausztrálok legendás operaénekesnője, Melba sétált le a széles, díszes fakorláttal szegélyezett lépcsőjén (tényleg járt ott a város fénykorában).
Szinte mindenki rokona mindenkinek, a fiataloknak pedig nem sok kilátása van a jövőre nézve – az üzletek bezártak, a bánya, amit egy tengerentúli cég vásárolt fel, jelenleg nem sok embert foglalkoztat, és valószínűleg nem is fog a továbbiakban sem. Helyiektől megtudtuk, hogy javában zajlik a mesterséges intelligencia és robotika bevezetése a helyi bányászatba.
Az út során megálltunk egyszer egy aranybányánál – itt lehetőségünk volt az aranymosást kipróbálni, természetesen sikertelenül. A hegyből odavezetett vizet engedték be egy kb. 15 méter hosszú, széles vályúba a sóderrel együtt, és adtak mindenkinek egy-egy aranymosó tálat. A filmekből látható körkörös mozdulatok elvégzése során hárman is találtak kicsi aranyrögöt, hiszen a hegy még mindig rejteget tekintélyes mennyiséget.
Mi a drágább jegyet választottuk a vonatra, mivel azzal ételt is felszolgáltak. Nagyon jó döntés volt – igazi, korabeli uraknak/hölgyeknek éreztük magunkat Olyan boldog, gyermeki arccal tekintettem ki az ablakon, nézve a pöfögő gőzmozdonyt elöl és a párás ködben eltűnő esőerdőt hátul, hogy el is felejtettem: mindezt Marcusért tesszük. Állítólag neki is tetszett
Említettem Strahan városát is. Itt volt a végállomása a bányavasútnak, tengeröböl melletti kikötő lévén itt rakodták át a teherhajókra az ásványi anyagot és szállították Melbourne-be. Strahan azonban egészen idilli kisváros képét mutatta – mintha egy másik világ lenne. Pár percre van az Indiai-óceán is, amely nagyon kellemes hőmérsékletű volt. Na, nem fürödtünk, csak elkapott egy nagyobb hullám és beterítette a lábunkat
Meglátogattuk Trial Harbourt is, amit a világ végének hirdetnek. Valóban olyan érzése van az embernek, mikor a főútról vezető göröngyös, murvás mellékúton megérkezve a végső kanyarnál megpillantja az ember a végtelen óceánt a magas partról és a kicsiny település pár házát a parton. Gondban lennék, ha itt élnénk és elfogyna a tejföl… A legközelebbi bolt legalább fél óra, és az sem biztos, hogy nyitva van este. Mindezért azonban kárpótolja az itt élőket/nyaralókat a természet nyugalma. Pár napig kipróbálnám én is itt az elvonulást.
 |
| Wedge tailed eagle egy roadkill-lel |
Meglátogattuk még Zeehan városát is, ami egykoron ugyancsak bányaváros volt, mára pedig sajnos egy lepusztult szellemváros képét nyújtja. Szomorú látni, hogy a néha arra járó turistákon kívül nem sok bevételi forrásuk van. En bloc elmondható ez az egész nyugati partról: gyéren lakott terület, kilátástalan jövővel – de lenyűgöző állat- és növényvilággal.
Összességében érdemes elautózni és eltölteni pár napot a környéken. Nem bánjátok meg.
No comments:
Post a Comment