Változások

Három hete felmondtam a németeknél május harmadikával. Az utolsó héten már levágták a munkaóráimat is rendesen és a végén a borravalót is szűkmarkúan mérték ki, nagyon korrekt. Na, pont az ilyen kicsinyes hozzáállás miatt is jutottam el arra az elhatározásra, hogy búcsút intek a helynek.

Februárban kirúgták azt a személyt, aki még előttem volt a ’ranglistán’. Egy orosz gyerek…gyakorta piázott munka közben és az attitűdje is érdekes volt a munkához, de azért voltak jó napjaink. Elkövetett valamit, amit azóta is titkolnak…mindegy.

Én lettem tehát a senior. Maga a fenti elbocsátás ténye még nem vonta volna egyértelműen maga után azt, hogy onnantól én vagyok a kiskakas. Az elmúlt két évben nyújtott teljesítményemmel érdemeltem volna ki. Nemegyszer hallottam vissza, hogy milyen jó, megérkezett Csaba…úgyis 3 ember helyett dolgozik. Ráadásul a managerek is hajlandóak voltak bizonyos engedményeket tenni irányomban, gondoltam érek valamit (nem kellett vasárnap dolgoznom és Katának ki tudtuk járni a kedvezményeket, mikor a kezével komolyabb gondok voltak). Amúgy viszonylag jól kijöttem velük.

A korábbi években minden rendes évi ’staff party’ keretében kiosztottak díjakat…pl ’bartender of the year’. Előző kettő alkalommal az orosz srác vitte el nem kis meglepetést okozva ezzel, ismerve munkamorálját. Idén azonban már reméltem, hogy hozzám vágják oda…nem is a díj maga, hanem az elismerés hiányzott hivatalosan, amit majd szépen fel tudok tüntetni az önéletrajzomban.

Elérkezett a party, nem történt semmi. Az is jól esett volna, ha utána csak odajönnek hozzám, hátba vernek és azt mondják, rohadt jó voltál, köszönjük. Nem tették meg. Az én fordításomban ez azt jelentette, hogy mégsem jelentek nekik semmit, nem tartanak olyan jó munkaerőnek, mint amilyennek pl a munkatársaim értékeltek. Jó rabszolga, de ennyi. Azt pedig felejtsem el, hogy kinevezzenek akár head barista-nak is, vagy supervisornak.

Akkor határoztam el végleg, hogy innen lépek. Egyébként is egyre erősödött bennem az az érzés, hogy nem vesznek egy kalap alá a németekkel, akik velünk dolgoztak. Kicsit frusztráló volt. Ha bejöttek a bárba, akkor németül kezdtek el pampogni, én meg csak néztem, hogy ez meg mi. Itt állok melletted cseszd meg. Olyan volt, mintha levegőnek néztek volna.

Felvetődhet a kérdés, hogy biztos nem bennem van a hiba? Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nem. Nem azért, mert egy beképzelt alak vagyok, csak hallgatom a többieket is. Még a német kollegák is negatív véleménnyel voltak a managementről.

Anélkül azonban, hogy tovább dobálnám a fekáliát az előző munkahelyemre, inkább lépjünk tovább.

Még fél éve kezdtem el dolgozni egy kávézóban heti pár órában, mint barista. Az idők során azonban egyre jobban megbíztak bennem és miután pár hete kirúgták a head barista-t, engem neveztek ki a helyére. Én meg elvállaltam. Mert miért ne. Csak azt csinálom, amit szeretek – egész nap kávékat gyártok, és nem szólnak bele a munkámba hozzá nem értő managerekJ Általában napi 7-8 kiló megy el, ami nem olyan rossz. Hétvégén ez felmehet 10-re is. A fekete nedű mellett természetesen van konyhánk is. A manager magyar srác, ő találta ki a menüt is…az utóbbi hónapokban kezd fellendülni a forgalom. Mindenesetre most nagyon jól érzem magam és csak ez számít…egyszer élünk, YOLO vanJJJ

Közben elmentünk ám kirándulni is három napra. Blackheath volt az úti cél. Ez a kicsiny település a Blue Mountains közepén található (http://www.blackheath-nsw.com/). Nagyon szép, festői kis város. Tipikusan az, ahol az ember el tudja képzelni az életét…pár hétig…aztán tökön szúrná magát unalmában.

Az azért nagyon szimpatikus volt, hogy a helyi buszjáratot bárhol leintheted és bárhol leszállhatsz róla. Volt egy bácsi, aki felszállt valahol az utca közepén egy nyugdíjas trolival, majd leszállt pár perccel később a troli nélkül. Erre kérdeztem, hogy bácsi nem tetszett elfelejteni valamit? Á, majd visszaszállok mikor jön vissza (hurokjárat), most el kell intéznem valamit a postán…bár lehet ez otthon vidéken is létező jelenségJ

Blackheath-ben található az ausztrál Grand Canyon is. No nem olyan hatalmas, mint az USA-é, de ez is gyönyörű. Egyszer még visszamegyünk oda kirándulni, mivel kihagytuk a 7 órás canyon túrát.

aboriginalok itt héderkedtek igen régen

a kép közepén lent a völgyben a barlang látható

Elmentünk golfozni is...

Ez megmagyarázza, miért tartott 4 óráig 9 lyuk teljesítése…

...Sanyiék még mindig járnak hozzánk.

Bepillantás az ausztrál egészségügybe

Múltkor ígértem, hogy a következő poszt az egészségüggyel lesz kapcsolatos. Kicsit megkésve bár, de legépelem, mi történt Katával.

Még tavaly jött elő nála ez a probléma. A jobb csuklóján kialakult egy szemét kis dudor…ganglion a neve (idegdúc, ciszta…kis púp, tele folyadékkal Ganglion). A lényeg, rendesen megkeserítheti az életét a csukló tulajdonosának. Korábban is voltak gondjai ugyanott, de a jelenlegi munkája a bárban hozzájárult, hogy tovább romoljon a helyzet, mivel elég nehéz korsókat kell emelgetnie, cipelnie. Igaz, gyerekkorában ráesett és elrepedhetett ott a csuklója, szóval az is lehet a ludas.

Mindegy, ott van, ezt kell kezelni. Mivel január elején már annyira fájt neki, hogy nem tudott dolgozni sem, ezért beszélgetésre hívtuk az egyik menedzsert, a capo di tutti capi-tJ Megkértük, hogy húzza ki Katát legalább két hétre, hátha az idő kicsit segít enyhíteni a fájdalmait. Közben persze fellapoztuk a telefonkönyvünk és Kata felhívta azt a magyar dokinénit (Eszti néni), akinél már egyszer voltunk, mikor elesett a biciklijével…állítólag nem volt ittasJ

Eszti néni St. Leonards-ban rendel, ami szép távolság tőlünk, de olyan korrekt és aranyos, hogy nem szívesen próbálnánk ki mást.

Január elején tehát elvonatozott a rendelőbe, ahol a doki megállapította, ez valóban ganglion…a goggle is ezt mondta, de Eszti néni beutalója kellett ahhoz, hogy Kata eljusson egy ultrahangra. A rendelő recepcióján kicsengette a ’vizitdíjat’, vagy vizsgálati díjat, ami nem kétszáz forint ám…szerencsére van biztosításunk, így egy részét visszaigényelhetjük a biztosítótól.

Otthon felhívtuk a beutalón található intézményt és foglaltunk időpontot egy jó kis ultrahangra január 13-ra. Szerencsére az itt volt Edgecliff-nél, amely tényleg egy köpésre van tőlünk.

Röntgen kész, felhívni Eszti nénit és visszamenni hozzá két nap múlva. Ott már nála volt a röntgen eredménye és azt vizsgálva elmesélte Katának a lehetőségeit. Régebben ezt Bibliával gyógyították. Na nem János könyvének felolvasásával, hanem ráb*sztak vele egy jókorát az érintett részre, amely ezáltal szétrepedt és a folyadék kiszökött, megszűnt a nyomás. Igen ám, de ez csak időlegesen oldja meg a problémát. Az esetek többségében visszanő, mert a gyökerét a problémának nem szünteti meg. Így eltekintettünk a Biblia vásárlásától…

A másik a műtét. A harmadik lehetőség az idő…várjunk…aztán majd történik valami.

Az egyes számú opciót kihúztuk, a kettes következett. Kapott a lány beutalót két orvoshoz is, válassza ki, melyikhez akar menni. De még mielőtt elhagyta a St. Leonards-i rendelőt, Eszti néni végigvizsgálta Kata anyajegyeit valami olajjal és megvizslatta egy többszörös nagyítóval, nem rosszindulatúak-e. Szerencsére egyik sem volt az és még kapott is rengeteg repi kenőcsöt ajándékba…kifele menet megint csengetett az egészségügynek és indult hazafele. Itt felhívtuk mindkettő ajánlott orvost és az időben közelebbi időpontot adóhoz mentünk el. Az is a North Shore-on volt egy bazi nagy kórházban. Prof. Dr Tonkin kéz specialistához volt beutalónk. Az irodája a kórház 4. emeletén, polcok tömve voltak orvosi témájú könyvekkel, a fala meg tele volt aggatva mindenféle oklevéllel, szóval csak érthetett valamit a szakmájáhozJ

Nagyon szimpatikus ember benyomását keltette. Szép lassan és nagyon érthetően beszélt, elmagyarázta hogyan alakulnak ki ezek a rakoncátlan ganglionok a csuklókban és milyen hatást fejtenek ki az ízületekre.

Ő is a Biblia verzióval kezdte, de állítólag már kiment a divatból…szerintem ennek a gyógyítását régen így tanították az orvosinJ Szerencsére a XXI. században élünk és vannak alternatív lehetőségeink is.

Rátért tehát a műtétre is természetesen. Időpontot kell foglalni, ő pedig kivágja és gyökerestül megszünteti a problémát. Azonban ezután is visszanőhet még…ha azt is kiműtik, akkor már nincs sok esélye az újra kialakulásra. Ráadásul a műtétet követő rehabilitáció is eltarthat két hónapig. Na, ez nem tetszett nekünk. Dr. Tonkin sem javasolta a műtétet. Hagyjuk, várjunk vele. Nézzük meg magától mi történik. Kenegesse valami szarral, használjon csuklószorítót és ha továbbra is nagyon fáj, akkor tudjuk a számát, hívjuk fel és kivágja azt a kis dudort.

Megköszöntük segítségét, kifele menet megint fizetett Kata, mint a katonatiszt és elindultunk haza, ahol rögtön kigugliztuk, hogy mennyibe fájna egy ilyen műtét…hmm…inkább várunkJ Több ezer dollár, amiből persze visszatérítene a biztosító is, de ezt most nem tudjuk egyszerűen megengedni magunknak…főleg, hogy pár hete több, mint 5e dollárral lettünk szegényebbek, miután befizettük egyszerre Kata iskoláját és még más számlákat isJ

Pár nappal később beballagtunk a biztosítónk helyi fiókjába, beadtuk a számlákat, amelyeket a befizetett összegek ellenében kapott Kata és vártunk, hogy mennyit utalnak vissza.

A rendszer egyébként egyszerű. Minden szolgáltatásnak van egy kódszáma (pl.: orvosi tanácsadásnak, konzultációnak, vizsgálatnak, röntgennek stb…). Nem egyenként bírálják el az eseteket, hogy ez milyen kategóriába is eshet…csak beütik a kódszámot és kijön, hogy a befizetett összeg hány százalékára jogosult az illető.

Kata összesen $378.75-t fizetett és 284.60 dolcsit utaltak vissza a számlájára. Nem rossz. Érdekes, hogy az ultrahang teljes költségét megtérítette a biztosító.

Miután ennyivel okosabbak lettünk, ideje volt beszélni a menedzserekkel is és újra egy kéréssel álltunk elő. Kata inkább ne dolgozzon hétvégén, mert az rohadtul megerőltető…mi lenne, ha csak hétköznapokon nyitna és délután 3-4-ig maradna. Az fizikailag nem oly mértékben megterhelő, de mégis dolgozhatna. Szerencsére ebbe is belementek. Ennek köszönhetően mostanában csak néha fájdul meg a csuklója, így a műtét kérdését felfüggesztettük egy időre. Mondjuk következő héten kezdődik az iskola és csak péntek, szombat és vasárnap tud dolgozni, de megint beszélgetésre invitálta a capo di tutti capit és abban maradtak, hogy azokon a napokon is nyitni fog, de tovább marad. Meglátjuk mit hoz a jövő, reményeink szerint csodát…ezért is szoktam néha lottózni, de eddig nem jött beJ

Magával az ausztrál egészségüggyel még mindig csak szőrmentén találkoztunk ugyan, de eddig remek véleményünk van róla. Lehet, mert főleg magánpraxisokban jártunk és nem állami tulajdonban lévő intézményekben látták el Katát, de mindegy. Amit kapott a pénzéért, azzal teljes mértékben meg voltunk elégedve. Gyors és hatékony.

King hit, a kormány bekeményít

Semmi különleges nem történik velünk…leszámítva Kata gangliómáját a csuklóján, ami komolyan hátráltatja a munkavégzésben. Volt már orvosnál, radiológusnál, most csütörtökön pedig egy kézklinikára látogat el. Majd utána beszámolok róla.

Múlt héten Új-Dél Wales miniszterelnöke és kormánya elég szigorú törvényt vert át a parlamenten. Inkább belinkelem ide, olvassátok el.

A lényeg, hogy az alkohollal kapcsolatos erőszakos bűncselekmények sokkal súlyosabb megítélés alá esnek ezentúl a bíróságon, mint eddig. Ami minket érint: 10-kor lehúzzák a rolót az alkoholt árusító üzletek, a bárok/éttermek pedig korábban zárnak.

Miért volt minderre szükség? Mert csak az utóbbi pár hétben két tinédzser is meghalt. ’King hit’ áldozatai lettek. Pár bedrogozott/berúgott ostoba, primitív állat egyszerűen csak leütötte a gyanútlan, mit sem sejtő áldozatot. Szerencsétlenek viszont úgy estek el, hogy beleverték a betonba a fejüket. Mikor kérdésre vonták a gyanúsítottakat, mi volt az indíték, az egyik azt állította, hogy önvédelem…aha. Ez utóbbi mondjuk pont egy harcművészetekben jártas ’agyhalott’ volt, az áldozat pedig egy 18 éves kis vékony kamasz. A másik támadója meg azóta sem tudja, miért tette…persze, a sok bogyó meg pia.

Ezután a nép felmordult és megoldást követelt a kormánytól…na, erre futotta: MEDIA RELEASE

Tegnap egyébként megint volt egy támadás itt Bondi beach-en. Este kilenckor egy békésen álldogáló fiatalt ütöttek le ugyanígy (betonon koppant a feje), hogy a srác azóta is keresi önmagát az intenzíven.

Hogy mi lenne a legmegfelelőbb megoldás? Őszintén, nem tudom. A törvény 8 éves minimuma teljesen jogos, de a többi… Szerintem inkább a neveléssel függ össze a dolog…azt meg gyerekkorban kéne elkezdeni.

Három hete megint évfordulónk volt. Már a negyedik a sorban…repülnek az évekJ

Elmentünk hát kirándulni egyet.

Első állomás Wisemans Ferry volt, ahol egy komp visz át minket egy folyón (ingyenes). Semmi különös, csak nagyon szép a környék. Az embernek olyan érzése van, mintha a Dunakanyarban ácsorognaJ Majd St. Albans-ba hajtottunk, ahol egy 170 éves fogadóban ültünk asztalhoz ebédelni. Még elítéltek építették homokkőből, nagyon szép. Utána egy elcseszett, szar murvás úton  (mint kiderült, azt használták főútnak 150 éve) átgurultunk a hegy gerincén Hunter Valley felé (hmm….talán az otthoni Tokai borvidéknek felel megJ). Ott sok időt nem sikerült eltöltenünk, lévén már esteledett, de még visszajövünk az tuti. Otthon be is nyaltam az ott vásárolt üveg desszert bortJ A rosé-ból még van.

az étterem kutyája..várta a jussát

a gerincen keresztül...itt is élnek...azok pedig a postaládáik

Royal National Park és egyebek

Olyan gyönyörűnek tűnt a repülőgépből, hogy végül elmentünk kirándulni a Royal National Parkba. Szöveget nem írnék, minek. Beszéljenek a képekJ

Sajtszelet szikla

Marley Lagoon

Benn a Marley Lagoon-ban...

Múlt héten megérkezett Kata egy barátnője és vele is elmentünk kirándulni ugyanoda...na jó, miattam, mert ugrálni akartamJ

Wattamolla strand

hm...J

az erdőben találtunk egy kis vízesést medencével...

...ahova természetesen fel kellett másznom

Garie strand

paparazzi fotóJ

Karácsony másnapján Ildiék elvittek minket a Blue Mountains-be

Wentworth vízesés

vissza a városba...valahol észak Bondi felett

Karácsonyi időjárásJ

Circular Quay

Ha sikerült elérnetek idáig, Boldog Új Évet Kívánok Nektek!J

Hazatérés

Itt héderkedünk már lassan két éve és bizony a honvágy és a családunk, otthoni régi barátaink hiánya egyre erősebbé vált. Júliusban tehát eldöntöttük, hazamerészkedünk pár hétre. Beszéltünk a menedzserekkel, elkértük magunkat novemberre három hétre és megvettük a repjegyeket.

November 4-én felszálltunk a Finnair és a British Airways által közösen üzemeltetett Boeing-re és elrugaszkodtunk az ausztrál kontinensről. Ahogy távolodtunk a földtől, úgy tudatosult bennünk, milyen rohadt szép helyen is élünk, mennyi természeti csoda veszi körül Sydney-t és mi gyakorlatilag alig láttunk még belőle valamit. Rögtön meg is ihletett minket egy kirándulásra az alattunk elterülő táj (arról majd egy későbbi bejegyzésben) – ahol tuti nem lakhatott Vörösmarty MihályJ Persze Sydney-től távolodva egyre közelebb éreztük magunkat Magyarországhoz és nem csak fizikailag, hanem fejben is kezdtünk ráhangolódni. Nekem speciel a gyomrom is. Számoltam vissza a kilométereket, mert tudtam, minden egyes megtett km-rel közelebb kerültem a hazai ízekhez isJ

Maga az út nem volt különösebben érdekes. 4-én délután 4 óra tájékán indultunk innen és Szingapúrban szálltunk át még aznap este a Helsinki-be tartó járatra, majd helyi idő szerint 5-én reggel már Budapestet közelítettük erőszakosan. Az ellátás jó volt, a személyzet aranyos, a Finnair gép viszont baromi kényelmetlen. De legalább a kapitányok nem cseszték el a fel és leszállást, ennek köszönhetően épségben landoltunk 5-én reggel 11 körül. Tekintve, hogy Sydney és Budapest között novemberben már 10 óra eltérés van Sydney javára, és mi Nyugat irányába repültünk – kb. 16.000 km a táv -, úgy tűnt, mintha nyertünk volna fél napot és hipp hopp haza értünk volna…pedig nem, 28 órát utaztunkJ

Budapest felett az ég elég borongós volt, mondhatni fos, de minket nem érdekelt már az sem, hogy ha három hétig jégeső szapulja a földet. A gépen ment a találgatás, ugyan az Anyukák bírják e pityergés nélkül az örömteli viszontlátást…nekünk sem sikerültJ

Még korábban az volt a megállapodás Katával, hogy most mindenki hazamegy a családjához és hetente párszor találkozunk, legyen mindenki azokkal, akikkel találkozni szeretne és menjen oda, ahova akar. Így Kata három hetéről nem beszélnék, az az ő dolga…meg lehet, jobb is, ha nem tudomJ

Nagybátyám játszotta a sofőr szerepét, ő dobott minket haza Anyuval, ahol is egy nagyon kiadós igazi ebéddel kezdtem ideiglenes Magyarországon tartózkodásomat. ’A cirkadián ritmusban történő változás által kiváltott fiziológiai tünetegyüttes’, népi nevén jetlag sajnos minket sem került el. Az első 5 napunk nyomasztóan telt. Szegény szülők már azt hitték rosszul érezzük magunkat a magyar levegőn, pedig ellenkezőleg. Hihetetlen jó érzés volt újra otthon lenni és ahogy telt az idő rájöttem, Budapest és Magyarország az egyik legfaszább hely a világon!J

Gondolom sokakban felvetődött, hogy milyen érzés hazajönni két év után? Sokan fel is tették e kérdésüket. Az igazság az, hogy két év semmi, elröpül…vannak akik jóval hosszabb ideig nem lépnek hazai földre, mi eddig bírtukJ

Őszintén szólva felemás érzések kavarodtak bennem az utazás előtt. Van egy viszonylag jól bejáratott életritmusunk, egy normális és gyönyörű helyen lévő lakásunk, ahol csak mi ketten élünk, munkánk van, és ugyan nem vet fel minket a sok pénz – mégJ -, de aránylag jó körülmények között élünk.

Volt egy rémálmom még augusztusban, miszerint Magyarországról visszafelé a vámnál nem engedtek vissza ebbe az országba valamire hivatkozva…na abban a pillanatban verejtékezve riadtam fel…és nem azért, mert nem szeretem Magyarországot, csak nem akarok most otthon élni…bár ahogyan hallom, mostanában már akár egy pár ezer fős kis városban is futball-stadionokat húznak fel, tehát olyan rosszul nem mehet otthon…J

Egy a lényeg, kissé nehezen akaródzott elindulnom. Aztán persze ugyanez eljátszódott visszafele is, csak akkor már a jó öreg Magyarországot volt nehéz magam mögött hagyni…hiába, semmi sem jó nekem.

A három hetem java részét otthon töltöttem Budapesten. Anyukám 6 csillagos vendéglátásában részesültem. Állandóan próbált a kedvembe járni, ami sikerült isJ Rengeteg túró rudit szerzett be (tudom elég sztereotíp, de tényleg hiányzott…nagyon, bár csak azért nem fogok hazaköltözniJ), sokat tüsténkedett a konyhában, gyakran elvitt ebédelni, kávézgattunk, végre személyesen is beszélgettünk, nem csak két dimenzióban láthattam a skype jóvoltából.

Pénteken megérkeztek végre bátyámék is, hozva magukkal a legifjabb Tasit, Bendegúzt! Unokaöcsémet kizárólag laptopom képernyőjén láttam eddig, lévén tavaly májusi a gyermek, így hatalmas élmény volt végre személyesen is találkoznom a kis krapekkel. Gyönyörű kisfiú, bár ez nem meglepő ebben a családbanJ

De nem csak ő az egyetlen új családtag. Két unokanővéremnek is született egy-egy kisfia az elmúlt fél évben így összesen három új unokaöcsit ismertem meg a három hét során. Aztán ott van még egy másik unokahúgom és a Keresztlányom is, akik kisbabából nagyon szép cserfes kislánnyá cseperedtek. Hiába, nagy a család és egyre bővülJ

Apám Szolnokon él. Az ősi Tassi székhelyt nem hagyta el, csak mi repültünk ki onnan, én szó szerint. De bárhova vetett eddig a sors, azon kérdésre, hogy honnan jöttél, mindig Szolnok a válaszom, amit persze egy külföldi nem tud hova tenni, de az legyen az ő dolga, szerezzen be egy atlasztJ Ott él még a Keresztanyám és nagynéném, valamint a már kamasz Niki unokahúgom. Na, ő viszont nagyon megnőtt. Kész nő lett belőle.

Szolnokon kétszer voltam. Felzabáltam a készletük, bejártuk újra a várost, sétálgattunk, felidéződtek régi emlékek, temetőbe ellátogattunk nagyszülőkhöz, dédszülőkhöz, elsétáltunk a Zagyva cukrászdába, megnéztük a régi lakhelyünket…fenébe, az az igazság, hogy hiányzik Szolnok is…nagyon boldog gyerekkorom volt ott.

Ellátogattunk még Anyai családi fészkünkbe Jászladányra is, a másik két nagyszüleink sírját is meglátogattuk, bár ott egy helyben vannak a déd, ük, szépszülőkkelJ Sajnos nyugtalanító híreket is kaptunk. A kovácsoltvas kerítés még korábban tűnt el orvos dédapám sírjáról, az egyik családtagéról viszont a gyönyörű kis angyalt ábrázoló kőszobor kelt lábnak. A nyomok azonban nem a faluban nagy számban megtalálható cigánysághoz vezetnek, mielőtt elhamarkodottan ítéletet mondanánk, hanem sajnos olyan valakihoz, akiről a büdös életben nem gondolhatnád…és ez nem romák szájából hangzott el. Majd a Jóisten előtt elszámol vele…

Balatonakarattya sem maradhatott ki. Pont két éve nem láttam a Balcsit, a kertet, a házunkat, épp itt volt az ideje egy látogatásnak. Csak 24 órát töltöttem el ott, de kicsit feltöltött. Attis is átjött Keszthelyről, Anyám is leutazott főzni ránk…idilli volt a hangulat. Este Attival és Peti kuzinnal átsétáltunk Kenesére és megittunk pár üveggel a Fregatt kocsmában. Hatalmas party volt a városban. Legalább 5 embert láttunk aznap esteJ Ok, novemberben az sem rossz és amúgy is csak a nosztalgia miatt mentünk át.

Sirok, Kompolt és Jászberény szintén tervben volt. Nagynéném és unokanővérem valamint egy unokabátyám családja. Na, erre már kocsit akartam bérelni. A budget-et választottam. Kinéztem egy dátumot, kiválasztottam az autót és át is utaltam az összeget…illetve Anyám tette, mert nekem nincs magyar bankkártyám. Aztán az adott nap reggelén nyugodtan besétáltam egy nagynénémnek szánt cserepes virággal a kezemben a délinél lévő irodájukba és át akartam venni a járgányt. Itt ért a hidegzuhany…vinnem kellett volna bankkártyát is. Baszki, nekem olyanom nincs, legalábbis otthoni. Kérdem minek. Deposit miatt, de minderről felvilágosítást kellett, hogy kapjak a foglalás során az apró betűs részben…készpénz nem jó, csak kártya. Hívom Anyám, nem vette fel…a párja viszont pechjére igen. Neki éppen valami megbeszélésre kellett volna sietnie, de inkább odajött az irodába a bankkártyájával…és ekkor ért a második hidegzuhany. Csak ’dombornyomottat’ fogadnak el…igaz, mint később kiderült, ez is benne van az apróbetűsben, de azért ’csak úgy mellékesen’ megemlíthették volna.

Ennek megfelelően a gondosan eltervezett napom jól el lett cseszve.

Az egész egyébként amiatt történhetett, mert hozzászoktam a baromi gyors, egyszerű, ügyfélbarát autóbérléshez. Bár legutoljára májusban történt, de úgy emlékszem, ha Ausztráliában autót akarok bérelni, akkor csak lefoglalom és online kifizetem a járgányt, mindig teljes körű biztosítással (még így is olcsóbb itt, mint otthon). A bérléssel gyakorlatilag hozzájárulok, hogy a dombornyomott kártyámat terheljék az esetleg felmerülő közúti büntetések miatti adminisztratív költségekkel (ahogyan az történt májusban), avagy egyéb más díjakkal, amik az én hibámból erednének. Bérlésnél csak a jogsimat kell vinnem, lefénymásolják és szevasz.

Mindegy, a bérlés ugrott, autót nem tudtam átvenni és valószínűleg a pénznek is integethetünk. Ekkor két lehetőség villant fel előttem. Vagy hazamegyek és otthon duzzogok magamban, vagy elrobogok a keletibe és felülök egy Kompoltra tartó gyorsvonatra. Utóbbit választottam, és 30 perc múlva már zötykölődtem is Kelet felé.

A családlátogatás csak részben sikerült, mert autó híján Jászberény sajnos ezúttal kimaradt, bocs Zsolti.

Visszatérve Budapestre. Ha az embernek van egy kis pénze és nem is kell dolgoznia, valamint el tud vonatkoztatni attól a sok hazugságtól, ami a Kossuth tér felől árad, akkor gondtalanul tudja élvezni a várost. Zöld parkok otthon is megtalálhatóak, hegyekkel van körülvéve, a város központjában ott terpeszkedik egy bazi nagy szikla, a Duna méltóságteljesen szeli ketté a várost és bár olyan rengeteg strandja nincsen, de gyógyhatású fürdőkkel rendesen tele van pakolva fővárosunk. Valamint otthon éjfél után is van élet…de mi az hogy! Míg az ausztráloknál a sok részegen randalírozó, viselkedni nem tudó, agresszív seggfejek miatt a szórakozóhelyek többsége nagyon hamar lehúzza a rolót, addig otthon csak éjfél után kezdődik az életJ Ausztráliában nagyon komoly feltételekhez kötik az alkoholárusítást. Külön kell megváltani az engedélyt az éjfélig, vagy hajnali 2-3-4-5-ig nyitva tartáshoz és bizony, ahogy világosodik, úgy drágul az a papír. Rááadásul nagyon komoly ellenőrzésekkel próbálják fenntartani a rendet. Amennyiben egy bárban rendbontás történik, és a rendőrségnek kell közbeavatkoznia, csúnya büntetőpontokat osztanak ki az üzemeltető cégnek. Bizonyos pontszám után pedig komoly szankciókat vezetnek be. Épp a napokban volt olvasható, hogy a város egyik legfelkapottabb és legsznobabb szórakozóhelyét rendesen elkaszálták. Éjfél után nem lehet már töményet sem árulniuk, csak sört, bort, pezsgőt és kettőkor le kell húzniuk a rolót.

A mi éttermünkben is történt egy kis incidens még áprilisban, aminek köszönhetően megugrott bünti pontjaink száma és most a vezetés azért imádkozik, hogy a hátralévő pár hétben ne történjen semmiJ (Ehhez képest péntek este egy céges karácsonyi parti keretén belül – amiből sokat hoznak hozzánk - két kolléga egymást püfölte az étterem közepén, de zsaruk nem jöttek ki. Milyen érdekes lesz az a hétfő reggeli értekezletJ)

Szóval Budapest és az éjszakai élet. Eddig is imádtam azt, hogy bármikor bárhova mehetsz a belvárosban, mindig találsz valami neked való kis kocsmát, szórakozóhelyet, de most felfedezve a Gozsdu udvart, ez az érzés csak megsokszorozódott bennem. Tele van élettel, fiatallal, hangulatos kis pubokkal, éttermekkel. A környező utcákról nem is beszélve és persze ott van az örök kedvenc, Shakesbeer a Mamut mögöttJ

Az egyébként fura volt számomra, hogy minden utcában volt három kocsma, és mindegyikben ültek is…azért teljesen más hangulata van egy otthoni kis kocsmának, mint itt egy bárnak. Pár ilyen vendéglátóipari egység meglátogatásra is kerültJ

A Fővám téri vásárcsarnok pedig valami hihetetlen. Közvetlenül pár nappal érkezésem előtt voltam a Sydney-i csarnokban és hát mit ne mondjak. Az otthoni olyan gyönyörű, kulturált, tiszta, rendezett, tele rengeteg minőségi áruval…míg az itteni…érdekes persze, megvan ennek is a hangulata, de látni kell a különbségetJ

Meg kell még említenem a fogorvos-turizmust. Voltak problémáim már egy ideje és többek között ezért is vártam, hogy hazamenjünk, mert itt lent délen nagyon fájt volna egy-két kezelés, és itt nem a fizikai fájdalomról beszélekJ Mivel fizettem az otthoni Tb-t – illetve Anyám, de ez csak részletkérdés -, így jogosulttá váltam az ingyenes ellátásra. Az meg már csak hab a tortán, hogy egyik legjobb barátom fogorvos, így teljes bizalommal ültem be székébe, hogy rendbe rakja a számatJ

Azért a magyar szociális ellátás cefet jó az ausztrálhoz képest…az már más kérdés, hogy sajnos a mindenkori törvényalkotók nagy ívben leszarják a benne dolgozókat és felszerelések vásárlása, bérek támogatása helyett teljesen felesleges hidakat, alagutakat, stadionokat építenek. De hát ez kell a népnek úgy látszik.

A három hét során tehát ide-oda mászkáltam, többek között Katáékhoz is párszor, de sokan így is kimaradtak, tőlük ezúttal szeretnék elnézést kérni…sajnos nem elég 3 hét mindenre.

Utolsó hét csütörtökén elutaztam Keszthelyre bátyámékhoz. Itt még sikerült eltöltenem egy kis időt unokaöcsivel. Szerintem megkedvelte Csabi bácsit. Pénteken már a mellkasomról nézte a mesét, tündéri kis lélekJ

Aztán következett az utolsó hétvége: Ausztria, Baden. Attissal Keszthelyről autóztunk fel a szokásos éves Casino túránk helyszínére, amiből tavaly kimaradtam. Két barátom is ott él, így a szállás adott volt. 11 helyett csak 10-en sikerült összegyűlnünk, de az a két nap így is óriási volt. Végignézve a társaságon láttam azért, hogy öregszünk. Míg 2000-ben kis szaros diákként csaptuk ketté magunkat, most a fele társaság már felelősségteljes családapa, vagy januárban lesz az…vagy később, de mindenképpen felelősségteljesebb, mint pár éveJ Persze az ökörködés így sem maradt el, de már csak normális keretek között. Reggel ezúttal nem találtunk szánkót a fa tetején, bevásárlókocsit a nappaliban, tábortűz maradványt az asztalon, hányásfoltot a lépcsőn…magányos, elhagyatott biciklit az utcán…ugye ügyvéd úr?J

Vasárnap sajnos ez is véget ért és elindultunk haza, hogy aztán hétfőn még igazítson Ádi doktor egyet a fogsoromon és készen is álltam a visszaútra.

Kedden este 7-kor indult a gépünk Helsinkibe, onnan pedig 11-kor Szingapúrba. A gép még mindig kényelmetlen volt, de legalább a kajával és a sörrel kárpótoltakJ A Finnair gépei nincsenek olyan mértékben felvértezve high tech cuccokkal, mint például a British Airways vagy a Qantas.

Szingapúrban 5 óránk volt a következő járatig, elindultunk hát felfedezni a világ legjobbjának megválasztott Changi repteret. A 3 terminál egyenként is hatalmas, nem is értem, hogy a fenében fér el abban a piciny országbanJ

Sok minden látnivaló megtekintésére így sem volt időnk, viszont egyet megemlítenék: hal masszázsJ Az nagyon vicces. Négy medencében úszkált sok száz kis halacska éhesen arra várva, hogy a megfáradt utazók belemártsák lábukat és végre dézsmálhassák az elhalt bőrt. Megadtuk nekik, amire oly nagyon vártak. Ahogy a sok száz kis éhes száj rácuppan a lábadra, talpadra, olyan csiklandós érzést vált ki belőled, hogy ki-kirángatod a vízből a lábad. 10 perc után már kezdtem megszokni, és bent tudtam tartani huzamosabb ideig is. A kezelés végén tényleg úgy éreztem, mintha simább lett volna a lábam…mindenesetre vicces, érdemes kipróbálni.

A Szingapúr – Sydney járatot már végre a Qantas üzemeltette. Tágas terek, bitang jó felszerelés és jó kaja, piaJ A személyzet ugyancsak szimpatikus volt. Az út kb. 6. órájában, mikor reggeledett, kértem egy sört…me’ miért ne. Az ötvenes úriember pedig, aki az egyik sztyui volt, viccesen megkérdezte, hogy tán német vagyok e. Nem, magyar. Jaaaa - mondja erre az emberünk - így még érthetőbb…a sógora is magyarJJ Pár percre rá egy díszes szatyorban hozott nekünk egy üveg pezsgőt és odaajándékozta nekünk. Na, ezt nevezem én kiszolgálásnak! Ilyen egy ausztrál úriemberJ

Landolás rendben, a vámolás gond nélkül zajlott (a pilóta keksz nem zavarja őket, valószínű küldetek Anyámmal egy dobozzalJ) és Gábor várt minket, hogy hazadobjon.

Milyen érzés volt visszaérkezni? Semmi különös, egyfelől jó persze, hiszen nagyon szeretjük ezt a várost és országot, de azért az otthoni landolás valahogy érzelemdúsabb volt. Nem tudom mikor lesz megint alkalmunk hazalátogatni, de reméljük a nagyon közeli jövőben…