Kangaroo Island

Októberben felvetődött egy újabb utazás igénye Ausztrálián belül. Cairns, Brisbane-Fraser Island, Melbourne és Kangaroo Island jöhetett komolyan szóba és végül Kangaroo Island győzött. Nem is baj, mert csak pár napra rá halt meg egy német turista Fraser Island-en autóbalesetben, Melbourne-ben esett az eső, Brisbane meg káosz szerintem jelenleg…készülnek a G20 csúcsra. Jobb hát elkerülni.

Kangaroo Islanddel egy dolgot nem vettünk számításba, hogy Ausztrália déli partjai lévén nincs semmi, ami felfogná a hűvös antarktiszi szeleket. Éjjelente sajnos 6-8 fokra is lehűlt a levegő.

Hirtelen elhatározásból a kemping mellett döntöttünk, így sátrat, hálózsákot, matracot is be kellett szerezni. Ha összeadjuk a költségeket, akkor csak picivel lett drágább a szállásunk, mint egy hotel. Most viszont van mindenünk, ami egy jövőbeni kempingezéshez elengedhetetlen. Nem is beszélve a romantika faktorrólJ

Maga a sziget Ausztrália déli partjai mentén húzódik 150 km hosszan. Legközelebbi nagyobb város Adelaide. 4400 km²-rel a harmadik legnagyobb sziget az országban. Az elmúlt pár százezer évben ugyan hol kapcsolódott a szárazfölddel, hol nem, jelenleg azonban épp tenger fedi a szorost. Egyetlen összeköttetés egy napi többszöri kompjárat és repülő Adelaide-ből. Viharos időben azonban a komp nem működik. Ami meglepett, hogy az egész sziget áramellátását egy darab, a tengerfenéken futó kábelra bízzák.

Aboriginalok tizenvalahány ezer éve elfoglalták, de az utóbbi pár ezer évben elhagyatottá vált egészen az európaiak érkezéséig. Ezért is a sziget tele van francia és angol földrajzi nevekkel, szemben a szárazfölddel, ahol javarészt volt helyi megfelelőjük. Az Aboriginaloknak csak a szigetre volt egy szavuk: Karta, ami angolul Island of the Dead…érdekes.

Aldinga strand...úton a komp felé

Lefoglaltuk hát a repülőjegyeket Adelaide-be, ami telefonon tud ám vicces is lenni, mikor a nevünk betűzéséhez érünkJ Majd online lefoglaltuk a kompjegyeket. Autó is kellett a túrához, így a már jól bevált Ace társaság adelaide-i irodáját kerestük fel és foglaltunk le egy Toyota Camry-t. Imádjuk ezt a típust, bazi nagy járgányJ Összes többi hozzávalót a tökéletes kempingezéshez beszereztük, így izgatottan vártuk a hétfő hajnali 6:45-ös rajtot a sydney-i reptéren.

Az út Adelaide-be viszonylag gyors, 100 perc repülővel. Ott az Ace már várt ránk a kis furgonjával, amivel eldobott minket a telephelyére. Felvettük a Camry-t, beütöttem a telefonomba a komp címét és úton is voltunk Cape Jervis-be, ahol el kellett csípnünk a délután négyes járatot. Miután azt is abszolváltuk, nem volt más hátra, csak előreJ 45 perc hajókázás után kikötöttünk Penneshaw városában. Rövid autókázás után kiderült, ez tényleg cefet nagy földdarab, sietnünk kellett minél több látnivalót megtekinteni a szűk három napunk alatt.

Cape Jervis kikötője

Gyros alapanyag itt épp elhagyja a szigetet

Mivel összesen 4500-an lakják, a turistákkal együtt sem számottevő az emberek száma, pláne nem iskola időszakban. Ennek megfelelően az úton nem sok autóval találkoztunk, döglött kenguruval viszont annál inkább. Mivel már esteledett, kerestünk egy kempinget, ahol gyorsan felvertük a sátrat és bementünk a sziget ’fővárosába’, Kingscote-ba. Na ott sem volt sok minden. Az egész szigetre jellemző, hogy minden korán zár. Egy hotel volt nyitva, ott próbáltuk éhségünket csillapítani.

Minden drágább, mint a szárazföldön. Mivel az alapanyagok jó részét a komppal hozzák, így azt is beleépítik a költségbe. A legszembetűnőbb a benzin áremelkedése. Míg Adelaide-ben 1.27 volt litere, addig ott 1.70 és 1.90-ért tankoltam a járgányba. Meglepő, de a nafta is tartálykocsikkal érkezik a komppal minden reggel a 8-as járattal.

Parndana mindenes boltja

Kangaroo Island állattenyésztésből, farmerkedésből, halászatból és turizmusból él. A három létező városban nem sok látnivaló van, ellenben a Flinders Chase Nemzeti Parkjukkal és természetvédelmi parkjaikkal mindent visznek. Gyönyörű élővilággal rendelkezik, amit szerencsére már 100 éve felismertek és próbálják is megőrizni. Olyannyira, hogy nem csak nyulat, rókát nem lehet becsempészni, hanem méhet sem – ami érdekes lenne bőröndben. Sőt, a beviteli korlátozás mézre is értendő. Az 1880-as években betelepített liguriai méhek az egyetlen fajtiszta példányok, akik mindenféle betegségektől mentesek. Próbálják őket védeni…bár ezt a mézes tiltást nem értem.

Az 1920-as években újra betelepítették a korábban itt kipusztult koala macikat és a kacsacsőrű emlősöket is. Utóbbiak példányszáma 200 körüli, ellenben hihetetlen nehéz őket észrevenni, félénk kis jószágok és azonnal eltűnnek a vízben. Láttunk viszont nagyon sok koalát természetes közegükben (egyet szinte a sátrunk felettJ). Olyan hangjuk van, mikor veszekednek, mintha röfögnének. Egyébként nagyon békés kis állatok. A nap 20 órájában betépve alszanak, emésztenek, a maradék 4-ben meg felzabálnak 2 kg eukaliptuszt és 1 kg-t eldobálnak…hja, a nagy jólétükben csak pazarolják az élelmet. Összefutottunk még goanna-val is, ami egy varánusz fajta. Az általunk látottak azonban ’csak’ fél méteresek voltak.

A sziget még a XIX. században nagyon népszerű volt a fókavadászok körében. A sziget lakossága jórészt abból is élt. Új-Zélandi medvefókákat és ausztrál oroszlánfókákat mészároltak le irdatlan mennyiségben és mire észbe kaptak a hatóságok, nem sok maradt. Ekkor azonban a pingvinek jelentek meg nagyobb számban. Idővel persze a fókák száma újra gyarapodni kezdett…a pingvinek legnagyobb fájdalmára.

Napjainkban két helyen lehet a fókákat fellelni a szigeten. Az új-zélandiak a sziget legdélnyugatibb pontján tanyáznak az Admiral Arch-nál, míg az ausztrálok a déli part közepe táján bandáznak a Seal bay-ben. Nagyon melós életük van szegényeknek. Azért látjuk őket a parton lustálkodni, mert előtte napokig kint vannak a vízen halászni. Aztán partra vergődnek és 3 napig nem csinálnak semmit…szó szerintJ

Fókabőr

Különösen az ausztrál fókák helyzete necces picit. Kisebb számban is képviseltetik magukat és az sem segít az egyedszám növekedésének, hogy a nőstények 18 hónapig vemhesek, ráadásul a várható élettartamuk is mindössze 12 év.

Mindkét faj ugyanakkor hihetetlen cuki. Nagy népszerűségnek örvendenek a látogatók körében.

Az előbb említett pingvinek már csak pár tucatnyian vannak, ők is a komp kikötője közelében. Beszéltünk a főpingvinszakértővel, és sajnos tovább csökken a számuk ezeknek az aranyos kis állatoknak. Viszont jó hír, hogy rengetek egyed él még a szárazföld déli részén.

A sziget névadójának képviselőit megint nem hagytuk ki, lévén rengeteg kenguru ugrál szerte a földrészen. Lehetetlenség lenne elkerülni őket.

Meg kell említenem a szőlőtermesztést is. A ’70-es években kezdték el ültetni és mára már 12 borászat működik. Mi egy, a sziget észak-keleti részében található lenyűgöző panorámával megáldott borászatba látogattunk el (http://www.dudleywines.com.au/). Itt ajánlottak ingyenes borkóstolást, amit nem hagyhattunk ki. Majd vásároltunk pár sajtot és sonkát, egy pohár cabernet-shiraz-t és leültünk a teraszra kényelmesen elfogyasztani mindezt.

kilátás a borászatból

Az utak meglepően jó állapotban vannak, de csak a főutak. A mellékutak unsealed néven futnak, ugyanakkor nem kell tőlük sem megijedni. Simán hasítja a Camry is, nem kell ide 4WD.

Vivonne Bay

ebédszünet

Itt tartózkodásunk során próbáltuk bejárni a legfőbb látnivalókat. Autókáztunk az északi part eldugott, poros útjain gyönyörű strandok után kutatva, láttunk közben bocikat, bárányokat…tájidegen Alpakákat. Elmentünk délre a legdélkeletibb ponthoz, Admiral Arch-hoz, meglátogattuk Remarkable Rocks-ot és természetesen Seal Bay-t, valamint kacsacsőrű emlős kutatásba kezdtünk a Flinder Chase Nemzeti Parkban a Rocky folyó mentén…sajnos ezúttal sikertelenül.

Little Sahara

Emu beach

Echidna

postaláda

Természetesen nem lenne kirándulás magyar vonatkozás nélkül, így elmesélem életem második legszürreálisabb élményét, ami Vivonne Bay-ben ért sátorverés közben. Említett kempingben nagyon kemény földbe ütköztünk. Kalapácsom meg nem volt. A másik három sátras turista egyikéhez siettem oda, hogy adjon már valamit, amivel beleverem a sziklába a cöveket. Mikor rákérdezett, honnan vagyok (észak-európai kinézetemhez abszolút nem passzol a kelet-európai akcentusom…ettől teljesen megzavarodnakJ) nagyon megörült válaszomnakJ Kiderült, hogy 20 éve a Hajdúságban franciát tanított 3 évig és nagyon megszerette nyelvünket, így a megmaradt nyelvemlékeiből előkotorászva ez a francia fotós (természetfotós a srác…többek között) ott lent a világ végén egy kis ausztrál kempingben magyarul énekelte el a boci-boci-tarkátJ

Adelaide-ben

Leánykérés

Július 7-én feltettem a nagy kérdést Katának…de mielőtt megkapjuk a választ, repüljünk vissza egy évet az időben.

Minden tavaly nyáron kezdődött. Már akkor tudtam, hogy legényéveim hamarosan hivatalosan is véget fognak érniJ Ugyanakkor gyűrű nélkül nem igazi a leánykérés. Az a kis karika pedig tud igen drága is lenni, főleg ha teszünk bele egy kis követ. Mivel azonban akkor már tudtam, hogy megyünk haza Magyarországra 3 hétre, így inkább arra ment el megtakarításom nagy része. Gyűrű projekt határozatlan időre elhalasztva tehát…

Márciusban került elő megint a téma…mármint nálamJ Akkor már letudtuk a szokásos 4000 dolláros suli díj befizetését is és nagyjából tisztában voltam mennyit tudok hetente félretenni. Ezen ismeretek birtokában kezdtem keresni-kutatni a megfelelő gyűrűt. Voltam jó pár helyen a városban, kértem árajánlatokat és felkerestem online is néhányat. Aztán egy barátom ajánlott egy koreait. Ő is nála rendelte meg az eljegyzési gyűrűt. Felhívtam tehát Kim-et, a gyémántost.

Az első találkozáson a kollegája, Eddy fogadott. Egy jó kedélyű, elegáns koreai gyerek, aki Kim-nek dolgozik…nappal, mert este néha kidobó egy bárbanJ

Elmondtam az anyagi korlátomat és kértem, hogy rakjon össze nekem egy elegáns, visszafogott gyémántgyűrűt. Mivel azon az áron csak pici követ raktak volna bele, így szépen mentünk felfelé, mikor végül megállapodtam egy elfogadható méretben és árban. Nem foglaltam le azonnal, mert ez azért olyan döntés, amit át kell gondolnom. Mármint a gyűrűválasztást. Katát már átgondoltam az elmúlt 4 és fél évbenJ

Két hét múlva visszamentem és lefoglaltam, miután tényleg nem találtam sehol olyat, amit Eddy ajánlott. A méret kiválasztásával úgy döntöttem nem bíbelődöm sokat. Férfi vagyok, életben nem találnám el a helyes ujj méretet, és különben is lehet igazítaniJ

úgyis mindenki csak
erre kíváncsi

Rá pár héttel jött a telefon, kész a gyűrű…gyere a maradék pénzzel és elvihetedJ

Bent az irodában, mikor megpillantottam az asztalon a kész terméket az igényes kis fa dobozában, azonnal igent mondtam magamnak. Tudtam, hogy Katánál is hasonló hatást fog kiváltaniJ

Most, hogy megvolt a gyűrű, már csak a leánykérés mikéntjén kellett törnöm a fejem.

Kézenfekvőnek tűnt a híd. Mi lenne, ha a tetején kérném meg a kezét Sydney csodálatos panorámájával körülölelve. Vagy mi lenne, ha elmennénk kirándulni valahova és ott a helyszínen tenném fel a nagy kérdést…aztán eszembe jutott, hogy Kata imádja a rejtvényeket és a kirándulást is…ezt a kettőt kellett összegyúrnom és tökéletesítenem. Természetesen ott lebegett szemeim előtt egy klasszikus is, amit egy filmben láttam. A srác egy közismerten lánykérős étteremben átcsúsztatja a gyűrűt a lány térfelére az asztalon és közben elrebegi: Te nyertél… (szerintetek működött volna?J)

Nem untatlak titeket az olyan részletekkel, hogy mik vezettek a végső változathoz, így inkább leírnám, hogyan is történt maga a leánykérés.

Azon a bizonyos hétfői napon gyönyörű, verőfényes téli reggelre ébredtünk. Mindkettőnknek szabadnapja volt. Én korán reggel elindultam otthonról azzal, hogy készültem egy meglepetéssel. Egy A4-es papír várta az asztalon, amiben elmagyaráztam, hogy értékelem, mennyi mindent beleadott, hogy sikerüljenek a nehéz vizsgái és azt is becsülöm, hogy közben a munkahelyén is helyt állt. Ezt az erőfeszítést próbálom egy kis játékkal meghálálni. A nap folyamán kapni fog sms-ben találós kérdéseket és helyes válasz esetén elküldök neki két képet. Azokból ki kell találnia, hogy merre járok és oda kell neki is találnia, majd képet készítenie, amit el kell küldenie nekem, én pedig adom a következő a kérdést…és így tovább.

Bondi-jal kezdtem, ott ahol legelőször dolgoztam Ausztráliában 5 éve. A tulaj már más, de a kávézó még létezik. Majd dél Bondi következett egy padon, ahol készült egy kép rólunk 4,5 éve, mikor kijött meglátogatni. Utána a strand és egy kis buszozás után a The Gap következett, Watsons Bay-ben.

Onnan be kellett mennie a városba a Hyde Parkba az Anzac emlékműhöz, ezt követte egy étterem, a Bavarian Bier Café. Egy barátom ott dolgozik és az ő képét küldtem el Katának…egyből tudta, hova kell mennieJ Itt kapott kaját, italt és egy kis plüss SanyitJ Rá volt írva a következő kérdés, ami végül a Circular Quay-hez vezette el. Itt a 8 megfejtés meghatározott betűit össze kellett raknia és egy suburb jött ki belőlük, oda kellett eljutnia. A végcél: Cremorne.

Gyönyörű rálátása van a CBD-re, Operaházra és a kedvencemre, a hídra. Mikor Kata odaérkezett a menetrendszerinti hajójárattal, én már ott vártam az állomástól 200 méterre a parton…a többit el tudjátok képzelniJ Térdre rogyás, gyűrű elővevés, meglepődés, igent mondás, ölelkezés-puszilkodás, boldogságJ Mivel ilyen jól sült el a dolog, következett az ünneplés kettesben.

azon a hajón érkezik Kata

Előre ittam a medve bőrére és lefoglaltam egy asztalt a Shangri-La hotel tetején található Altitude étteremben. Elképesztő a kilátás az öbölre...kicsit koktéloztunk és megtömtük a bendőnket a hosszú és fárasztó nap utánJ

Azt hittem ezzel a nehezén túl vagyok, de kiderült, ez csak a kezdet volt…most jön az esküvő megszervezése…persze ahhoz kéne egy dátumot is találni és lehetőleg Magyarországon megtartani a család és barátok közelsége miatt. Ha lesz valami, majd szólokJ

Jogsi mizéria

Lassan lemegy a tél egyharmada, amely eddig viszonylag hűvösen telt...bár ahogy látom Nagybátyám fényképeiből, még mindig kellemesebb a tél itt délen, mint a nyár Finnországban. Mivel hajnali hétre járok dolgozni, olyan korán reggel pedig még a nap sem kel fel, így kénytelen vagyok a téli kabátot is felvenni a 9-10 fokban. Napközben felmegy ez 17-18-ra is, de estére mindig lehűl, amivel nem lenne gondunk, ha lenne rendes szigetelésünk a lakásbanJ Ez persze nem megszokott errefelé…

Egyébként a hideg érzete is szubjektív…én reggel fázom, Kata kettéfagy, de látok olyan aussie-t, aki számomra érthetetlen okból papucsban, rövid naciban, de kabátban mászkál…szélsőséges esetben mezítláb. Hiába, nem csak a nyelvük nehéz megérteniJ

Most néztem az időjárás-jelentést és Victoria államban valamint az Ausztrál Alpokban már most paráznak egy közelgő 10 napig tartó kataklizma miatt. Kissé csapadékos lesz az idő és a hegyekben havazni fog egy hétig, aminek az Alpokban a sípályát üzemeltetők nagyon fognak örülni. Állítólag 10 éve nem volt ekkora hó, mint amire most számítanak…szívesen megnézném, de azt hiszem majd a következőtJ

Katával és velem a szokásos, minden rendben. Szegénykém éppen vizsgázik e sorok írása közben. Majd megírjuk az eredménytJ

Még a tavalyi hazalátogatásunk előtt akartam magamnak csináltatni ausztrál jogsit, mivel magyar jogsi tulajdonosaként jogosult vagyok rá. Diákvízummal egy évre adják, utána meg lehet hosszabbítani. Elvileg kötelező is lenne fél év itt tartózkodás után ausztrál jogsira váltani, ahogyan arra egy közúti ellenőrzés során egy kedves rendőrúr szívélyesen fel is hívta a figyelmemet. Mivel elutazásunk előtt nem csináltattam meg, így visszaérkezésünk után mentem be az RTA-be (Roads&Maritime Service…helyi okmányiroda), ahol ezeket intézik, de ott meg elküldtek, hogy jöjjek vissza 6 hónap múlva, mert csak az utolsó landolást követő hat hónap elteltével lehet igényelni az itteni jogsit…

Na, mivel mostanában járt le a hat hónap, megint besétáltam az irodájukba a magyar jogsimmal és útlevelemmel, de az ablaknál megint nem jártam sikerrel. Érvényes útlevéllel kell rendelkeznem…az enyém meg pont előtte való nap járt le…én hülye. Canberra-i nagykövetség felhívása, időpont kérése, ACE autókölcsönzőben autó lefoglalása következett…ez a kis móka viszonylag sokba került, mivel az útlevél hosszabbítása 140 dolcsi, a bérlés 55 dollár, a benzin a behemót Toyota Camry-ba meg 70 dollár volt. Nem is beszélve arról a közel 2x3,5 órás dög unalmas útról 110 km/h sebességgel…

A nagykövetség után beugrottam egy magyar családhoz, akik most települtek ki három hónapja PR vízummal két kicsi gyerekkel Canberra-ba. Nagyon pöpec lakást találtak a külvárosban, és ahogy elnéztem a környéket, gyereknevelésre tökéletes város.

Én pedig most türelmesen várom, hogy megjöjjön az útlevél és végre megkapjam az ausztrál jogsitJ

Fentebb egy videó Sanyiról.

Változások

Három hete felmondtam a németeknél május harmadikával. Az utolsó héten már levágták a munkaóráimat is rendesen és a végén a borravalót is szűkmarkúan mérték ki, nagyon korrekt. Na, pont az ilyen kicsinyes hozzáállás miatt is jutottam el arra az elhatározásra, hogy búcsút intek a helynek.

Februárban kirúgták azt a személyt, aki még előttem volt a ’ranglistán’. Egy orosz gyerek…gyakorta piázott munka közben és az attitűdje is érdekes volt a munkához, de azért voltak jó napjaink. Elkövetett valamit, amit azóta is titkolnak…mindegy.

Én lettem tehát a senior. Maga a fenti elbocsátás ténye még nem vonta volna egyértelműen maga után azt, hogy onnantól én vagyok a kiskakas. Az elmúlt két évben nyújtott teljesítményemmel érdemeltem volna ki. Nemegyszer hallottam vissza, hogy milyen jó, megérkezett Csaba…úgyis 3 ember helyett dolgozik. Ráadásul a managerek is hajlandóak voltak bizonyos engedményeket tenni irányomban, gondoltam érek valamit (nem kellett vasárnap dolgoznom és Katának ki tudtuk járni a kedvezményeket, mikor a kezével komolyabb gondok voltak). Amúgy viszonylag jól kijöttem velük.

A korábbi években minden rendes évi ’staff party’ keretében kiosztottak díjakat…pl ’bartender of the year’. Előző kettő alkalommal az orosz srác vitte el nem kis meglepetést okozva ezzel, ismerve munkamorálját. Idén azonban már reméltem, hogy hozzám vágják oda…nem is a díj maga, hanem az elismerés hiányzott hivatalosan, amit majd szépen fel tudok tüntetni az önéletrajzomban.

Elérkezett a party, nem történt semmi. Az is jól esett volna, ha utána csak odajönnek hozzám, hátba vernek és azt mondják, rohadt jó voltál, köszönjük. Nem tették meg. Az én fordításomban ez azt jelentette, hogy mégsem jelentek nekik semmit, nem tartanak olyan jó munkaerőnek, mint amilyennek pl a munkatársaim értékeltek. Jó rabszolga, de ennyi. Azt pedig felejtsem el, hogy kinevezzenek akár head barista-nak is, vagy supervisornak.

Akkor határoztam el végleg, hogy innen lépek. Egyébként is egyre erősödött bennem az az érzés, hogy nem vesznek egy kalap alá a németekkel, akik velünk dolgoztak. Kicsit frusztráló volt. Ha bejöttek a bárba, akkor németül kezdtek el pampogni, én meg csak néztem, hogy ez meg mi. Itt állok melletted cseszd meg. Olyan volt, mintha levegőnek néztek volna.

Felvetődhet a kérdés, hogy biztos nem bennem van a hiba? Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nem. Nem azért, mert egy beképzelt alak vagyok, csak hallgatom a többieket is. Még a német kollegák is negatív véleménnyel voltak a managementről.

Anélkül azonban, hogy tovább dobálnám a fekáliát az előző munkahelyemre, inkább lépjünk tovább.

Még fél éve kezdtem el dolgozni egy kávézóban heti pár órában, mint barista. Az idők során azonban egyre jobban megbíztak bennem és miután pár hete kirúgták a head barista-t, engem neveztek ki a helyére. Én meg elvállaltam. Mert miért ne. Csak azt csinálom, amit szeretek – egész nap kávékat gyártok, és nem szólnak bele a munkámba hozzá nem értő managerekJ Általában napi 7-8 kiló megy el, ami nem olyan rossz. Hétvégén ez felmehet 10-re is. A fekete nedű mellett természetesen van konyhánk is. A manager magyar srác, ő találta ki a menüt is…az utóbbi hónapokban kezd fellendülni a forgalom. Mindenesetre most nagyon jól érzem magam és csak ez számít…egyszer élünk, YOLO vanJJJ

Közben elmentünk ám kirándulni is három napra. Blackheath volt az úti cél. Ez a kicsiny település a Blue Mountains közepén található (http://www.blackheath-nsw.com/). Nagyon szép, festői kis város. Tipikusan az, ahol az ember el tudja képzelni az életét…pár hétig…aztán tökön szúrná magát unalmában.

Az azért nagyon szimpatikus volt, hogy a helyi buszjáratot bárhol leintheted és bárhol leszállhatsz róla. Volt egy bácsi, aki felszállt valahol az utca közepén egy nyugdíjas trolival, majd leszállt pár perccel később a troli nélkül. Erre kérdeztem, hogy bácsi nem tetszett elfelejteni valamit? Á, majd visszaszállok mikor jön vissza (hurokjárat), most el kell intéznem valamit a postán…bár lehet ez otthon vidéken is létező jelenségJ

Blackheath-ben található az ausztrál Grand Canyon is. No nem olyan hatalmas, mint az USA-é, de ez is gyönyörű. Egyszer még visszamegyünk oda kirándulni, mivel kihagytuk a 7 órás canyon túrát.

aboriginalok itt héderkedtek igen régen

a kép közepén lent a völgyben a barlang látható

Elmentünk golfozni is...

Ez megmagyarázza, miért tartott 4 óráig 9 lyuk teljesítése…

...Sanyiék még mindig járnak hozzánk.

Bepillantás az ausztrál egészségügybe

Múltkor ígértem, hogy a következő poszt az egészségüggyel lesz kapcsolatos. Kicsit megkésve bár, de legépelem, mi történt Katával.

Még tavaly jött elő nála ez a probléma. A jobb csuklóján kialakult egy szemét kis dudor…ganglion a neve (idegdúc, ciszta…kis púp, tele folyadékkal Ganglion). A lényeg, rendesen megkeserítheti az életét a csukló tulajdonosának. Korábban is voltak gondjai ugyanott, de a jelenlegi munkája a bárban hozzájárult, hogy tovább romoljon a helyzet, mivel elég nehéz korsókat kell emelgetnie, cipelnie. Igaz, gyerekkorában ráesett és elrepedhetett ott a csuklója, szóval az is lehet a ludas.

Mindegy, ott van, ezt kell kezelni. Mivel január elején már annyira fájt neki, hogy nem tudott dolgozni sem, ezért beszélgetésre hívtuk az egyik menedzsert, a capo di tutti capi-tJ Megkértük, hogy húzza ki Katát legalább két hétre, hátha az idő kicsit segít enyhíteni a fájdalmait. Közben persze fellapoztuk a telefonkönyvünk és Kata felhívta azt a magyar dokinénit (Eszti néni), akinél már egyszer voltunk, mikor elesett a biciklijével…állítólag nem volt ittasJ

Eszti néni St. Leonards-ban rendel, ami szép távolság tőlünk, de olyan korrekt és aranyos, hogy nem szívesen próbálnánk ki mást.

Január elején tehát elvonatozott a rendelőbe, ahol a doki megállapította, ez valóban ganglion…a goggle is ezt mondta, de Eszti néni beutalója kellett ahhoz, hogy Kata eljusson egy ultrahangra. A rendelő recepcióján kicsengette a ’vizitdíjat’, vagy vizsgálati díjat, ami nem kétszáz forint ám…szerencsére van biztosításunk, így egy részét visszaigényelhetjük a biztosítótól.

Otthon felhívtuk a beutalón található intézményt és foglaltunk időpontot egy jó kis ultrahangra január 13-ra. Szerencsére az itt volt Edgecliff-nél, amely tényleg egy köpésre van tőlünk.

Röntgen kész, felhívni Eszti nénit és visszamenni hozzá két nap múlva. Ott már nála volt a röntgen eredménye és azt vizsgálva elmesélte Katának a lehetőségeit. Régebben ezt Bibliával gyógyították. Na nem János könyvének felolvasásával, hanem ráb*sztak vele egy jókorát az érintett részre, amely ezáltal szétrepedt és a folyadék kiszökött, megszűnt a nyomás. Igen ám, de ez csak időlegesen oldja meg a problémát. Az esetek többségében visszanő, mert a gyökerét a problémának nem szünteti meg. Így eltekintettünk a Biblia vásárlásától…

A másik a műtét. A harmadik lehetőség az idő…várjunk…aztán majd történik valami.

Az egyes számú opciót kihúztuk, a kettes következett. Kapott a lány beutalót két orvoshoz is, válassza ki, melyikhez akar menni. De még mielőtt elhagyta a St. Leonards-i rendelőt, Eszti néni végigvizsgálta Kata anyajegyeit valami olajjal és megvizslatta egy többszörös nagyítóval, nem rosszindulatúak-e. Szerencsére egyik sem volt az és még kapott is rengeteg repi kenőcsöt ajándékba…kifele menet megint csengetett az egészségügynek és indult hazafele. Itt felhívtuk mindkettő ajánlott orvost és az időben közelebbi időpontot adóhoz mentünk el. Az is a North Shore-on volt egy bazi nagy kórházban. Prof. Dr Tonkin kéz specialistához volt beutalónk. Az irodája a kórház 4. emeletén, polcok tömve voltak orvosi témájú könyvekkel, a fala meg tele volt aggatva mindenféle oklevéllel, szóval csak érthetett valamit a szakmájáhozJ

Nagyon szimpatikus ember benyomását keltette. Szép lassan és nagyon érthetően beszélt, elmagyarázta hogyan alakulnak ki ezek a rakoncátlan ganglionok a csuklókban és milyen hatást fejtenek ki az ízületekre.

Ő is a Biblia verzióval kezdte, de állítólag már kiment a divatból…szerintem ennek a gyógyítását régen így tanították az orvosinJ Szerencsére a XXI. században élünk és vannak alternatív lehetőségeink is.

Rátért tehát a műtétre is természetesen. Időpontot kell foglalni, ő pedig kivágja és gyökerestül megszünteti a problémát. Azonban ezután is visszanőhet még…ha azt is kiműtik, akkor már nincs sok esélye az újra kialakulásra. Ráadásul a műtétet követő rehabilitáció is eltarthat két hónapig. Na, ez nem tetszett nekünk. Dr. Tonkin sem javasolta a műtétet. Hagyjuk, várjunk vele. Nézzük meg magától mi történik. Kenegesse valami szarral, használjon csuklószorítót és ha továbbra is nagyon fáj, akkor tudjuk a számát, hívjuk fel és kivágja azt a kis dudort.

Megköszöntük segítségét, kifele menet megint fizetett Kata, mint a katonatiszt és elindultunk haza, ahol rögtön kigugliztuk, hogy mennyibe fájna egy ilyen műtét…hmm…inkább várunkJ Több ezer dollár, amiből persze visszatérítene a biztosító is, de ezt most nem tudjuk egyszerűen megengedni magunknak…főleg, hogy pár hete több, mint 5e dollárral lettünk szegényebbek, miután befizettük egyszerre Kata iskoláját és még más számlákat isJ

Pár nappal később beballagtunk a biztosítónk helyi fiókjába, beadtuk a számlákat, amelyeket a befizetett összegek ellenében kapott Kata és vártunk, hogy mennyit utalnak vissza.

A rendszer egyébként egyszerű. Minden szolgáltatásnak van egy kódszáma (pl.: orvosi tanácsadásnak, konzultációnak, vizsgálatnak, röntgennek stb…). Nem egyenként bírálják el az eseteket, hogy ez milyen kategóriába is eshet…csak beütik a kódszámot és kijön, hogy a befizetett összeg hány százalékára jogosult az illető.

Kata összesen $378.75-t fizetett és 284.60 dolcsit utaltak vissza a számlájára. Nem rossz. Érdekes, hogy az ultrahang teljes költségét megtérítette a biztosító.

Miután ennyivel okosabbak lettünk, ideje volt beszélni a menedzserekkel is és újra egy kéréssel álltunk elő. Kata inkább ne dolgozzon hétvégén, mert az rohadtul megerőltető…mi lenne, ha csak hétköznapokon nyitna és délután 3-4-ig maradna. Az fizikailag nem oly mértékben megterhelő, de mégis dolgozhatna. Szerencsére ebbe is belementek. Ennek köszönhetően mostanában csak néha fájdul meg a csuklója, így a műtét kérdését felfüggesztettük egy időre. Mondjuk következő héten kezdődik az iskola és csak péntek, szombat és vasárnap tud dolgozni, de megint beszélgetésre invitálta a capo di tutti capit és abban maradtak, hogy azokon a napokon is nyitni fog, de tovább marad. Meglátjuk mit hoz a jövő, reményeink szerint csodát…ezért is szoktam néha lottózni, de eddig nem jött beJ

Magával az ausztrál egészségüggyel még mindig csak szőrmentén találkoztunk ugyan, de eddig remek véleményünk van róla. Lehet, mert főleg magánpraxisokban jártunk és nem állami tulajdonban lévő intézményekben látták el Katát, de mindegy. Amit kapott a pénzéért, azzal teljes mértékben meg voltunk elégedve. Gyors és hatékony.