Megint eltelt pár hónap, de kitöltöttük rendesen, Novemberben is voltak látogatóink, majd december 30-án végre megérkezett Anyukám is. Egy hónapig maradt és körbejárta a várost valamint szinte az összes elérhető távolságban lévő strandot. Meg is mártózott ahol tudott, az óriási hullámokat kifejezetten imádta. Kihajókázta magát, vonatoztunk ide-oda, elautóztunk a szokásos helyekre és most beiktattunk egy új úticélt is. Morriset Park Central Coast-on, Sydney-től kicsit északabbra. Egy pszichiátriai intézet parkjában tucatnyi kenguru tanyázik turistákra várva, akik rendre meg is érkeznek és tömik őket mindenféle egészségtelen élelmiszerrel. Mi igyekeztünk egészséges táplálékot adni nekik banán formájában. Imádták.
A szilvesztert is sikerült felejthetetlenné tennünk...illetve Szinának, Ildi férjének. Harbour hídon dolgozók kapnak néha VIP jegyeket a híd alatti elzárt részbe szilveszter éjjelére. Idén ő is kapott, de Ildi épp terhes volt, Anyum meg jött, így nekünk adta a 3 jegyét. Ennyire jó rálátásunk a tűzijátékra még nem volt és gyanítom, nem is lesz sosem:)
Február az egyetem befejezéséről szólt, valamint az IELTS nyelvvizsgára való felkészülésről. Mindkettőt sikeresen abszolválta Kata. Végre megvan az ausztrál egyetemi diplomája és a szükséges nyelvvizsgája is ahhoz, hogy jelentkezhessünk a temporary residency vízumra. Most várjuk, hogy megjöjjön otthonról a születési anyakönyvvi kivonatunk, valamint az erkölcsi bizonyítványunk. Remélem minden flottul megy majd!
Április 23-án születésnapomra egy gepárd simogatást kaptam Katától:) Igaz, ehhez le kellett vezetnünk Canberra-ba, de megérte.
Októberben felvetődött egy újabb utazás igénye Ausztrálián
belül. Cairns, Brisbane-Fraser Island, Melbourne és Kangaroo Island jöhetett
komolyan szóba és végül Kangaroo Island győzött. Nem is baj, mert csak pár
napra rá halt meg egy német turista Fraser Island-en autóbalesetben,
Melbourne-ben esett az eső, Brisbane meg káosz szerintem jelenleg…készülnek a
G20 csúcsra. Jobb hát elkerülni.
Kangaroo Islanddel egy
dolgot nem vettünk számításba, hogy Ausztrália déli partjai lévén nincs semmi,
ami felfogná a hűvös antarktiszi szeleket. Éjjelente sajnos 6-8 fokra is lehűlt a levegő.
Hirtelen
elhatározásból a kemping mellett döntöttünk, így sátrat, hálózsákot, matracot
is be kellett szerezni. Ha összeadjuk a költségeket, akkor csak picivel lett
drágább a szállásunk, mint egy hotel. Most viszont van mindenünk, ami egy
jövőbeni kempingezéshez elengedhetetlen. Nem is beszélve a romantika faktorrólJ
Maga a sziget
Ausztrália déli partjai mentén húzódik 150 km hosszan. Legközelebbi nagyobb
város Adelaide. 4400 km2-rel a harmadik legnagyobb sziget az
országban. Az elmúlt pár százezer évben ugyan hol kapcsolódott a szárazfölddel,
hol nem, jelenleg azonban épp tenger fedi a szorost. Egyetlen összeköttetés egy
napi többszöri kompjárat és repülő Adelaide-ből. Viharos időben azonban a komp
nem működik. Ami meglepett, hogy az egész sziget áramellátását egy darab, a
tengerfenéken futó kábelra bízzák.
Aboriginalok tizenvalahány
ezer éve elfoglalták, de az utóbbi pár ezer évben elhagyatottá vált egészen az
európaiak érkezéséig. Ezért is a sziget tele van francia és angol földrajzi nevekkel,
szemben a szárazfölddel, ahol javarészt volt helyi megfelelőjük. Az Aboriginaloknak
csak a szigetre volt egy szavuk: Karta, ami angolul Island of the Dead…érdekes.
Aldinga strand...úton a komp felé
Lefoglaltuk hát a
repülőjegyeket Adelaide-be, ami telefonon tud ám vicces is lenni, mikor a
nevünk betűzéséhez érünkJ Majd online
lefoglaltuk a kompjegyeket. Autó is kellett a túrához, így a már jól bevált Ace
társaság adelaide-i irodáját kerestük fel és foglaltunk le egy Toyota Camry-t.
Imádjuk ezt a típust, bazi nagy járgányJ Összes többi
hozzávalót a tökéletes kempingezéshez beszereztük, így izgatottan vártuk a
hétfő hajnali 6:45-ös rajtot a sydney-i reptéren.
Az út Adelaide-be
viszonylag gyors, 100 perc repülővel. Ott az Ace már várt ránk a kis
furgonjával, amivel eldobott minket a telephelyére. Felvettük a Camry-t,
beütöttem a telefonomba a komp címét és úton is voltunk Cape Jervis-be, ahol el
kellett csípnünk a délután négyes járatot. Miután azt is abszolváltuk, nem volt
más hátra, csak előreJ 45 perc hajókázás után
kikötöttünk Penneshaw városában. Rövid autókázás után kiderült, ez tényleg
cefet nagy földdarab, sietnünk kellett minél több látnivalót megtekinteni a
szűk három napunk alatt.
Cape Jervis kikötője
Gyros alapanyag itt épp elhagyja a szigetet
Mivel összesen 4500-an
lakják, a turistákkal együtt sem számottevő az emberek száma, pláne nem iskola
időszakban. Ennek megfelelően az úton nem sok autóval találkoztunk, döglött
kenguruval viszont annál inkább. Mivel már esteledett, kerestünk egy kempinget,
ahol gyorsan felvertük a sátrat és bementünk a sziget ’fővárosába’, Kingscote-ba.
Na ott sem volt sok minden. Az egész szigetre jellemző, hogy minden korán zár.
Egy hotel volt nyitva, ott próbáltuk éhségünket csillapítani.
Minden drágább, mint a
szárazföldön. Mivel az alapanyagok jó részét a komppal hozzák, így azt is
beleépítik a költségbe. A legszembetűnőbb a benzin áremelkedése. Míg
Adelaide-ben 1.27 volt litere, addig ott 1.70 és 1.90-ért tankoltam a
járgányba. Meglepő, de a nafta is tartálykocsikkal érkezik a komppal minden
reggel a 8-as járattal.
Parndana mindenes boltja
Kangaroo Island
állattenyésztésből, farmerkedésből, halászatból és turizmusból él. A három
létező városban nem sok látnivaló van, ellenben a Flinders Chase Nemzeti Parkjukkal
és természetvédelmi parkjaikkal mindent visznek. Gyönyörű élővilággal
rendelkezik, amit szerencsére már 100 éve felismertek és próbálják is
megőrizni. Olyannyira, hogy nem csak nyulat, rókát nem lehet becsempészni,
hanem méhet sem – ami érdekes lenne bőröndben. Sőt, a beviteli korlátozás mézre
is értendő. Az 1880-as években betelepített liguriai méhek az egyetlen
fajtiszta példányok, akik mindenféle betegségektől mentesek. Próbálják őket
védeni…bár ezt a mézes tiltást nem értem.
Az 1920-as években
újra betelepítették a korábban itt kipusztult koala macikat és a kacsacsőrű
emlősöket is. Utóbbiak példányszáma 200 körüli, ellenben hihetetlen nehéz őket
észrevenni, félénk kis jószágok és azonnal eltűnnek a vízben. Láttunk viszont
nagyon sok koalát természetes közegükben (egyet
szinte a sátrunk felettJ). Olyan hangjuk van, mikor veszekednek, mintha
röfögnének. Egyébként nagyon békés kis állatok. A nap 20 órájában betépve
alszanak, emésztenek, a maradék 4-ben meg felzabálnak 2 kg eukaliptuszt és 1
kg-t eldobálnak…hja, a nagy jólétükben csak pazarolják az élelmet.
Összefutottunk még goanna-val is, ami egy varánusz fajta. Az általunk látottak
azonban ’csak’ fél méteresek voltak.
A sziget még a XIX.
században nagyon népszerű volt a fókavadászok körében. A sziget lakossága
jórészt abból is élt. Új-Zélandi medvefókákat és ausztrál oroszlánfókákat mészároltak
le irdatlan mennyiségben és mire észbe kaptak a hatóságok, nem sok maradt.
Ekkor azonban a pingvinek jelentek meg nagyobb számban. Idővel persze a fókák
száma újra gyarapodni kezdett…a pingvinek legnagyobb fájdalmára.
Napjainkban két helyen
lehet a fókákat fellelni a szigeten. Az új-zélandiak a sziget legdélnyugatibb
pontján tanyáznak az Admiral Arch-nál, míg az ausztrálok a déli part közepe
táján bandáznak a Seal bay-ben. Nagyon melós életük van szegényeknek. Azért
látjuk őket a parton lustálkodni, mert előtte napokig kint vannak a vízen
halászni. Aztán partra vergődnek és 3 napig nem csinálnak semmit…szó szerintJ
Fókabőr
Különösen az ausztrál
fókák helyzete necces picit. Kisebb számban is képviseltetik magukat és az sem
segít az egyedszám növekedésének, hogy a nőstények 18 hónapig vemhesek,
ráadásul a várható élettartamuk is mindössze 12 év.
Mindkét faj ugyanakkor
hihetetlen cuki. Nagy népszerűségnek örvendenek a látogatók körében.
Az előbb említett
pingvinek már csak pár tucatnyian vannak, ők is a komp kikötője közelében. Beszéltünk
a főpingvinszakértővel, és sajnos tovább csökken a számuk ezeknek az aranyos
kis állatoknak. Viszont jó hír, hogy rengetek egyed él még a szárazföld déli
részén.
A sziget névadójának
képviselőit megint nem hagytuk ki, lévén rengeteg kenguru ugrál szerte a
földrészen. Lehetetlenség lenne elkerülni őket.
Meg kell említenem a
szőlőtermesztést is. A ’70-es években kezdték el ültetni és mára már 12 borászat
működik. Mi egy, a sziget észak-keleti részében található lenyűgöző panorámával megáldott borászatba látogattunk el (http://www.dudleywines.com.au/). Itt ajánlottak
ingyenes borkóstolást, amit nem hagyhattunk ki. Majd vásároltunk pár sajtot és
sonkát, egy pohár cabernet-shiraz-t és leültünk a teraszra kényelmesen
elfogyasztani mindezt.
kilátás a borászatból
Az utak meglepően jó
állapotban vannak, de csak a főutak. A mellékutak unsealed néven futnak,
ugyanakkor nem kell tőlük sem megijedni. Simán hasítja a Camry is, nem kell ide
4WD.
Vivonne Bay
ebédszünet
Itt tartózkodásunk
során próbáltuk bejárni a legfőbb látnivalókat. Autókáztunk az északi part eldugott,
poros útjain gyönyörű strandok után kutatva, láttunk közben bocikat, bárányokat…tájidegen Alpakákat. Elmentünk délre a legdélkeletibb ponthoz, Admiral Arch-hoz, meglátogattuk
Remarkable Rocks-ot és természetesen Seal Bay-t, valamint kacsacsőrű emlős
kutatásba kezdtünk a Flinder Chase Nemzeti Parkban a Rocky folyó mentén…sajnos
ezúttal sikertelenül.
Little Sahara
Emu beach
Echidna
postaláda
Természetesen nem lenne kirándulás magyar vonatkozás nélkül, így elmesélem életem második legszürreálisabb élményét, ami Vivonne Bay-ben
ért sátorverés közben. Említett kempingben
nagyon kemény földbe ütköztünk. Kalapácsom meg nem volt. A másik három sátras
turista egyikéhez siettem oda, hogy adjon már valamit, amivel beleverem a
sziklába a cöveket. Mikor rákérdezett, honnan vagyok (észak-európai kinézetemhez abszolút nem passzol a kelet-európai
akcentusom…ettől teljesen megzavarodnakJ) nagyon megörült
válaszomnakJ Kiderült, hogy 20 éve a Hajdúságban franciát tanított 3 évig és nagyon
megszerette nyelvünket, így a megmaradt nyelvemlékeiből előkotorászva ez a
francia fotós (természetfotós a srác…többek
között) ott lent a világ végén egy kis ausztrál kempingben magyarul
énekelte el a boci-boci-tarkátJ