Az ausztrál meló

(Várhatóan hetente két-három bejegyzés fog születni...tehát érdemes minden hétfőn idevetni egy pillantást)

Visszakerültem tehát oda, ahová való vagyok, a konyhába…de remélem nem lesz ez mindig így, majd később dolgozok rajta. De normális szakma híján (diplomám itt mit sem ér, mentem volna inkább ácsnak) most csak próbálunk a felszínen maradni, és pénzt gyűjteni. Közben emailen azért esténként küldözgetem irodai pozikba is a valós önéletrajzom. Valamint szoktam jelentkezni baristának is. Elvégre nem poénból csináltam meg múlt hét csütörtökön a kávéfőzőmesteréslatteart-tanfolyamotJ

Ahogyan említettem, az étterem a strandon van közvetlenül (Campbell parade). Gyalog 17 perc séta a lakásunktól.

(a bal felső piros pötty az, ahol lakunk, a jobb oldali, ahol tengetem dolgos napjaim...a feketével jelölt részről pedig a bejegyzés második részében mesélek)

Miután nagyítóval áttanulmányoztátok a térképet, rátérek a tulajdonosi háttérreJ Két tulaja van, Emiliano és Sam. Előbbi talján, és ma beszélgettem vele a garázsban, mert segítettem pakolni. Eleinte azt hittem, erős tourette szindrómája van, de kiderült, hogy csak beatbox-szol. Egyébként tökéletesen beszél angolul. Sam-et nem tudom hova tenni, szerintem első generációs dél-európai…vagy nem.

A szakácsaink jó gyerekekJ A legfőbb chéf Andy, aztán ott van Chris, és Logan. Mindhárman a szárny nélküli madár hazájából repültek át (ez mekkora oximoron!J). Valamint szakácskodik még Sarah is Londonból. Londont csak ma tudtam meg, de korábban is voltak sejtéseim, hogy ő nem a szomszédból érkezett. Elég erős british angol akcentusa van és egy korábbi megjegyzése is világossá tette számomra, hogy nem új-zélandi, mikor Chris-nek imígyen reflektált egy poénjára: „You Kiwi idiotJ”

Általában elég forgalmas, ami nem meglepő. A kaja tényleg nagyon finom, a szakácsok tudják a dolgukat. Hát még a magyar kitchen hand, rengeteg múlik rajtaJ Ennek megfelelően nem csak melóval látják el szakácsai, hanem finom ételekkel, italokkal isJ

Ma reggel 10-re mentem és délután 5-ig dolgoztam. Délig hihetetlen forgalom volt. Gondolom a dézsából öntött esőnek köszönhetően. Az emberek ilyenkor nem tudnak otthon maradni a se**ükön, hanem elmennek és kajálnak egy jót egy étteremben (a miénk mondjuk nem a legolcsóbb, egy sütiért 14 buznyákot is kiszámláztak).

Hülyeség az, hogy gyorsan telik az idő, ha van mit tennie az embernek. Egy idő után azt hittem mindjárt jön a váltás, Ganga (vagy Dzsanga?) a nepáli fiú…de nem, még csak negyed egy volt…és ez így ment 5-ig. Közben megpucoltam, felvágtam ki tudja hány gombát, zöldséget, krumplit…

5 után végre telefonálhattam Katának, hogy ideje lefáradnia a partra. Kissé bátortalanul ugyan, de bementünk a vízbe…mondanom sem kell, a forró konyha után milyen kellemes volt a sós, hullámos, ámde hűsítő óceán (a térképek szerint viszont csak tenger, Tasmán-tenger).

Hazafele még beugrottunk a magyar cukrászdába a Bondi roadon és vettünk egy jó nagy szelet dobos tortát (valószínűleg a legdrágábbat is életünkben, 5,5 buznyákért! drága a repülőút, de igazán nem otthonról kéne hozatniJ), majd besétáltunk a Kemeny’s-be (magyar által alapított italbolt) és vettünk egy cider sört...hja, élni tudni kellJ

Most itthon ülünk, Kata épp szkájpol a családjával én meg írom a blogot és várom, hogy vacsit csináljunk.

Egy kis történeti érdekesség, akit érdekel.

A Sydney Operaház építéséhez állampolgári segítséget is igénybevettek. A megnövekedett építési költségek miatt alternatív forrásokra volt szükség, így egy Opera House Lottery elnevezésű szerencsejátékot indítottak útnak. 1960. június 1-jén Bazil Thorne örülhetett, megnyerte a fődíjat, 100.000 fontot (akkor még ausztrál font volt a pénznem, egészen 1966-ig).

A probléma azonban az volt, hogy az 1960-as években még nem volt biztosítva a teljes anonimitás a lottónyerteseknek. Akinek telitalálatosa volt, annak neve, képe bekerült az újságokba és mindenki tudhatta, kitől kell pénzt tarhálni…vagy követelni. Sajnos egy ilyen ügyhöz kapcsolódik az ausztrál bűnüldözési történet első komoly váltságdíj históriája is.

Bazil Thorne, kétgyermekes apuka tehát 100.000 aussie fontot nyert. Ha jól sejtem először az örömtől verte a fejét a falba, majd később, rá egy hónapra a bánattól.

Az újságokból mindenki számára világossá vált, hogy hol is lakik Mr. Thorne (itt Bondi-on, az Edward street-en). Bazil kisfia, a nyolc éves Graeme volt a szenvedő alanya az ausztrál kriminológia egyik legelső, egész Ausztráliára kiterjedő nyomozásának. Nagyon nem szeretnék belemenni a részletekbe, megtette ezt már a Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Graeme_Thorne_kidnapping). A lényeg, hogy a kisfiú az O’Brien és a Wellington utca sarkán állt minden reggel és várta a család egyik barátját, hogy elvigye őt az iskolába…de 1960. július 7-én nem talált senkit sem a családi barát a megbeszélt helyszínen, Graeme-nek nyoma veszett, nem látta senki sem többé élve. Másfél órára rá, mikor már a rendőrök is a család lakásában voltak, csörgött a telefon és mondta egy hang erős kelet-európai akcentussal az anyának, hogy nála van a fia. Mindössze 25.000 fontot követelt. A rendőrök azonban azonnal sajtókonferenciát szerveztek és óriási visszhangot adtak az eseménynek….valószínűleg ezzel verték bele az utolsó szegecseket a kisfiú koporsójába…többé nem jelentkezett a “hang”. A kisfiút sem találták egészen augusztus 16-ig. Akkor Sydney egyik külvárosában leltek rá szőnyegbe csavarva élettelen testére.

Több éves, minden apró részletre kiterjedő nyomozás során tudták csak kideríteni, hogy az elkövető Stephen Bradley volt.

Hogy ezt miért mondtam el? Mert a Wellington és az O’Brien sarkot minden nap érintem, mikor munkába megyek. Stephen Bradley-t pedig Baranyai Istvánként anyakönyvezték Budapesten 1926-ban. A börtönben hunyt el nem sokkal az ítélete után 1968-ban.

Legközelebb majd olyan magyar vonatkozású történetet írok, amire büszkék is lehetünkJ